Beszélgettem egy szép és okos roma nővel. Egyetemi diplomája van, több nyelven beszél, kézműveskedik, kreatív, intelligens, kedves. És nem boldogul, tele van szorongással. Azért, mert egy árnyalattal barnább a bőre. Nem értem. Vagyis értem persze, hogy szorong, azt nem értem, hogy miért kell így felnőnie valakinek, aki értéket ad, értéket teremt. A családjában mindenki egész életében dolgozott, tanult, képezte magát. Miért nem tud magabiztosan a világ elé állni mindazzal, amit tud, amiben nemcsak jó, hanem kiemelkedő?

Volt egy olyan pontja a beszélgetésünknek, ami élesen belém égett. Azt mesélte, hogy nem is az zavarja, hogy miket mondanak neki (vagy róla a háta mögött), hanem az, ahogy mondják. Ahogy bizonyos emberek félrehúzzák a szájukat. Tudod – mondta – van a szájuk sarkában az a kis fintor, na az nagyon zavar. Engem is zavarna, ha valaki fintorogna rám, mondtam. Erre ő: igen, de az más, én már megszoktam, de azért zavar.

Megszokta? Megszokta, hogy bizonyos emberek elhúzzák a szájukat, amikor ránéznek? Ezen magamban teljesen kiborultam. Az egész úgy hangzott, mintha jogos lenne a fintor, és mintha benne lenne a hiba, hogy ez őt azért zavarja.

Mintha azt várta volna tőlem, hogy azt mondjam, ne törődj vele! Hogyan mondhatnék ilyet, amikor rám még nem fintorogtak (vagy nem vettem észre), de elképzelni is fáj, hogy megtörténhetne. Ha romának születtem volna, akkor ez a mindennapjaim része lehetne. Miért? Tanultam sokat, egész életemben dolgoztam, nem bántok senkit, sőt, megteszem, ami tőlem telik mindenki érdekében. Mint ő. És ha barna lenne a bőröm, akkor lehet, hogy én is jogosnak érezném azt a szájsarki fintort. Ijesztő még belegondolni is.

Ült velem szemben egy kiemelkedően tehetséges nő, valaki, aki olyasmit tud, amiről sokan csak álmodnak. Például 4 hónap alatt megtanult egy idegen nyelvet. Csak úgy, mert tetszett neki. Arról beszélgettünk, hogy a rengeteg terve és elképzelése közül melyikre fókuszáljon most. Inspiráló volt, lelkes, szellemes. Nagyon sokat tanultam tőle. És nagyon hálás volt nekem, hogy elfogulatlanul hallgattam végig. Pedig nem voltam teljesen elfogulatlan, magamban forrongtam, hogy mikor lesz ez az ország végre nyitott és mentes minden előítélettől. Nagyon várom.

Szeretnél velünk együtt tenni azért, hogy a gyerekeink egy kevésbé kirekesztő országban éljenek? Iratkozz fel a hírlevelünkre:

[wysija_form id=”1″]