Otthon, édes otthon! Szeretjük azt gondolni, hogy biztonságban vagyunk a négy fal között. Vajon tényleg mindenki így érez? Otthon dolgozni még akkor is megterhelő, ha minden rendben van a családban. Még akkor is nehéz, ha amúgy valakinek jó a munkája, jó a párkapcsolata, a gyerekei csak módjával idegesítőek. Mi van azokkal, akiknek az otthon nem egyenlő a biztonsággal? Mi van azokkal, akiknek a négy fal inkább börtön, mint bármi más? Akik olyan emberrel vannak zárt ajtók mögött, akitől többször félnek, mint nem, aki annyi szorongást okoz, amit ember alig bír el? Ez maga a rémálom. És ez bárki lehet a családban, nem kiárólag egy apa/férj. Félni lehet egy anyától is, félni lehet egy kamasz gyerektől, egy nagyszülőtől is. Félni bárkitől lehet, aki visszaél a helyzetével, aki kihasználja a másik sérülékenységét, aki nem empatizál (vagy észre se veszi) a körülötte rettegőkkel. Vagy még inkább: belőlük nyeri a lendületét.

Azt tudjuk, hogy a Karácsony milyen megterhelő tud lenni egy családnak. Azt hiszem, hogy a hétköznapi bezárás ennél sokkal megterhelőbb. A Karácsonynak jó a PR-ja, a szeretetről szól elvileg, van finom étel, túl sok is, vannak ajándékok, jönnek a rokonok, valahogy viselkedni kell, és csak pár nap az egész. Ezzel szemben a mostani helyzet beláthatatlan, kontrollálhatatlan, nem tudni, meddig tart majd, a boltok üresek, még a finom étel sem ad vígaszt. Nincs jó PR-ja, és teljesen, totálisan ismeretlen. Nincs hova menni, nincs hova menekülni, hiszen minden attól hangos, hogy #maradjotthon! Az ajtó bezárult a családok mögött.

Még az elején vagyunk ennek a járványnak, de attól tartok, hogy az erőszakos otthoni cselekmények száma drasztikusan nőni fog. Mindannyiunk felelőssége, hogy vigyázzunk egymásra ebben a bezártságban, és hívjunk segítséget ahhoz, aki bajban van. Hiszen halljuk/látjuk őket. Mindannyiunk felelőssége, hogy ne tűrjük némán a családon belüli erőszakot, hanem álljunk ki amellett, aki magáért és a szeretteiért nem tud.

Akik nem érzik magukat biztonságban otthon

Beszéltem már olyan anyával, aki a saját fiára hívta ki a rendőrséget (112), mert féltette az életét. Ennél nehezebb lépés csak kevés van az életben, azt hiszem. Volt ügyfelem, aki a saját anyjától rettegett, de meséltek már nagyszülőről is, akinek az érkezésére megfagy a levegő a lakásban. (sok esetleírást találsz még a blogomban!) Nem tudni, hogy milyen dinamikák vannak jelen a családban, ezek kívülről nehezen észrevehetőek, de egy ház falán a hangok és zajok átjönnek.

a kanapén a fejére húzott takaróval fekszik egy ember biztonságban, hogy ne hallja a szomszédok veszekedését.

Ne csukd be a füled, ha ilyesmit hallasz, hiszen annak, aki odabent van, nagyon kevés a lehetősége, esélye arra, hogy lépjen a biztonsága érdekében. Ha gyerek is él ott, még kevesebb lehetőség marad, hiszen azt tudjuk, hogy a bántalmazók a gyerekekkel tartják sakkban a másik felet. „Azt akarod, hogy őt is bántsam? Te elmehetsz, de ő marad, nem viheted magaddal!” És még sorolhatnám tovább, hogy milyen módokon tartják maguk mellett az áldozataikat.

Hogy nézhet ki mindez az önként vállalt karanténban a home office idején? Amikor a gyerekek is otthon vannak, esélyük sincs az iskola falai közé menekülni? Szerintem el se tudjuk képzelni mi, akik biztonságban vagyunk. De a felelősségünk megnő, nem nézhetünk félre, nem csukhatjuk be a fülünk, ha gyanús zajokat hallunk.

Mindenhonnan az az üzenet jön most, hogy figyejünk egymásra, védjük meg egymást, támogassuk. Itt az ideje ezt azokkal is megtenni, akik nem tudják a saját hangjukat hallatni. Vedd fel a telefont, és tegyél valamit a szomszédaidért! Ha neked van szükséged segítségre, és van ré lehetőséged, hívd őket, tudni fogják, hogy hogyan tovább!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .