Munkám során többször is felmerült már ez a kérdés. Válasz szinte soha nem érkezett rá. Amikor pedagógusok körében kerül szóba, akkor az ahhoz hasonlítható, mint amikor egy lavina elindul fentről. Gurul, gurul, egyre nagyobb lesz, nő a feszültség, egyre többen szólnak hozzá, egyre több az átélt élmény, a tehetetlenség érzése. Eltelik így akár 2-3 óra is, eredmény nem születik, a lényeg a ventilálás. Mindenki fáradtan és zaklatottan távozik, azzal a frusztrált érzéssel, hogy a beszélgetésnek már megint nem lett eredménye.

Lesz kedvük egy következő párbeszédhez az iskolai erőszakról? Nem igazán. Kivéve, ha valaki a kezébe veszi a megbeszélés vezetését, és moderálja a felszólalásokat. Egy hasonlóan nehéz témánál a legjobb a megoldásfókuszú módszer, mert nem visz bele a problémába, nem hozza fel az átélt sérelmeket, nem engedi frusztrálódni a jelenlévőket.

Az iskolai erőszak létezik, és nem segít, ha elbagatellizáljuk, ha úgy teszünk, mintha a diákok életének az elválaszthatatlan része lenne, a felnőtté válás egyik lépcsője. Nem az. Mint ahogy nem csínytevés, nem ugratás, nem viccelődés sem. Erőszak, és pontosan felismerhető szereplői vannak:

1. Zaklató
2. Áldozat
3. Szemlélők
4. Felnőttek

A zaklatás soha nem véletlenül történik, nem úgy, hogy “jajj, bocsi, nem vettem észre, hogy itt állsz!”. A zaklatás tudatos dolog, és célja az, hogy fájdalmat okozzon. Lelki vagy testi fájdalmat.

Senki nem születik zaklatónak, ez egy tanult magatartásforma. A diák valahol a környezetében találkozott zaklatással. Megtanulta, hogyan kell csinálni. Megtanulta akár úgy is, hogy valaki vele tette, valakinek ő volt az áldozata.

Senki nem születik áldozatnak sem, bár sokan szeretik azt hinni, hogy az egész nem a zaklató felelőssége, hanem az áldozaté, mintha a “génjeiben lenne valami”, mintha ő maga provokálná ki folyamatosan, hogy bántsák őt. Senki nem akarja, hogy bántsák, senki.

Beszéljünk kicsit a felnőttekről. Az iskolában, otthon, mind a zaklató(k), mind pedig az áldozatok találkoznak felnőttekkel, akik különböző okoknál fogva nem tesznek semmit. A jelek, a tünetek ott vannak a szemük előtt, de nem avatkoznak közbe, nem segítenek az áldozatnak, nem állítják meg a zaklatót.

“Ez az iskolai élet része, egy kis ugratást, viccelődést ki kell bírnia mindenkinek! Ami nem öl meg, az megerősít.” Pedig a zaklatás élet-halál kérdése, ahogy Barbara Coloroso írja a könyvében, a Zaklatók, áldozatok, szemlélőkben (Harmat kiadó, Budapest, 2014). Több öngyilkossági esetet is felsorol, amikor tizenéves diákok bizonyíthatóan az iskolai zaklatás miatt vetettek véget az életüknek.

Nehezíti a közbeavatkozást, hogy a zaklatás mögött többnyire nem áll sem harag, sem konfliktus. Ez azt jelenti, hogy hiába próbálkoznak az osztályban, az iskolában konfliktuskezeléssel, nem fog segíteni, mert nem az a zaklatás oka. A zaklató nem haragszik az áldozatra, hanem megveti őt.

Akit megvetünk, azt bánthatjuk, az nem minősül rossz cselekedetnek. Ha valakit megvetünk, annak elvesszük az egyéniségét, azt kevesebbnek értékeljük, dehumanizáljuk. Láthatatlanná tesszük a környezet számára. Így lesz belőle céltábla. És mivel láthatatlan, ezért segítséget sem kér, elhiszi, hogy oka van annak, hogy bántják, hogy valóban ő tehet róla, és hogy neki kellene tenni ellene valamit. De mit?

Írtam korábban a munkahelyi mobbingról, az iskolákban is hasonló a helyzet. A tanárok hallják a szavakat, amivel az áldozatot zaklatják, de mivel viccesnek tűnnek, ezért elhiszik, hogy ez csak egy ugratás. Látják, hogy bizonyos szituációkban az egyik gyerek látszólag ok nélkül kiborul, de azt gondolják, érzékeny, ezért nem tesznek semmit, vagy azt gondolják, ez csak egy szokásos szóváltás.

Az áldozat önbecsülése romokban, az állandó veszélyérzet megviseli az egész szervezetét, pszichoszomatikus tüneteket mutat. Magára marad, naponta érzi úgy, hogy mindenki cserben hagyja, nincs számára menekvés.

De mi van a szemlélőkkel? Miért nem szólnak senkinek? Ők lehetnének a megoldás kulcsai. Ők azok, akik megbeszélik egymás között, ami történt, akik életben tartják a pletykát az áldozatról (hallottad, mit csinált tegnap?), akik addig beszélnek arról, hogy az áldozat megérdemli, hogy maguk is elhiszik. “Ha nem lenne ilyen béna, senki nem bántaná!”

Nem vagyok spicli, nem árulkodom!

Tudják, hogy szólniuk kellene valakinek, egy felnőttnek, de nem teszik meg. Passzívan nézik végig, ahogy egy társukat kínozza a zaklató.

Ha lenne az iskolákban kortárs segítő (kortárs mediátor?) képzés, akkor nem egy felnőttnek kellene azonnal elmondani, hogy mi folyik valójában az iskolában, hanem egy másik diáknak, aki viszont a megfelelő képzés során pontosan tudná, hogy mi a teendő. Ha időben kiderülne, hogy valakit zaklatnak, akkor még azelőtt tenni lehetne valamit, hogy az áldozat tönkremegy.

Az egyetlen módja az iskolai erőszak kezelésének az, ha minden érintett fél komolyan veszi a dolgot. Nem bagatellizálják el, nem gondolják, hogy ezen át kell esnie az áldozatnak, hogy fejlődjön a jelleme, és nem gondolják azt sem, hogy nem az ő dolguk bármit is tenni. Oldja meg a szülő (keressen másik iskolát, vigye el a gyerekét a nevtanba, vagy pszichológushoz, vagy ahova csak szeretné).

Nincs mese, nincs mellébeszélés, az iskolai zaklatás problémáját csak közösen, minden érintett bevonásával lehet megoldani. Nem zárt ajtók mögött az igazgatói irodában, nem nevelési értekezleteken, hanem közösen.

Mindenki érintett: a diákok, a tanárok és a szülők is. 

És a Facebookról még nem is beszéltünk. Amikor iskolai gyermekvédelemmel foglalkoztam, nagyon sok rendkívüli osztályfőnöki órát tartottam az internet veszélyeiről. Szerettem ezeket az órákat, és a diákok is aktívan részt vettek, szívesen osztották meg a véleményüket és tapasztalataikat.

Az osztályfőnökök is jelen voltak, és mindegyiküktől megkérdeztem, hogy fönt vannak-e a Facebookon. Körülbelül a 80 százalékuk vágta rá felháborodva, hogy dehogyis van ő fent, jajj, még a kérdés is borzasztó!

Ez egy olyan döntés, ami teljesen érthetetlen egy tanár részéről. Előtte a diákoknak is feltettem ezt a kérdést, és – korosztálytól függetlenül – a diákok 99%-a rendelkezett saját profillal. A tanárok pedig úgy érezték, ők túl okosak, túl műveltek ahhoz, hogy ilyen felesleges dolgokkal foglalkozzanak.

Voltak, akik az óra végére ezt átgondolták, és rájöttek, hogy nem tehetik meg, hogy elzárkózzanak valami elől, ami ilyen mértékben szövi át az életünket, de a többség nem változtatott ellenséges álláspontján a Facebookkal kapcsolatban még akkor sem, amikor a szemük előtt emelkedtek magasba azok a kezek, akik már találkoztak az internetes zaklatással. Az osztály többsége felemelte a kezét. 

Volt olyan gimnáziumi osztály, ahol büszkén (!) elmesélték, hogy az osztály zárt csoportjában addig szekáltak egy lányt, amíg az átment egy másik iskolába. Az osztályfőnök nem szólalt meg. És nem, ő nem tagja ennek a zárt csoportnak, őt nem érdeklik ezek a dolgok, nincs ideje internetezni.

Ezt a témát a végtelenségig folyathatnánk, de a lényeg nem változik: komolyan kell vennünk az iskolai erőszakot, és sem időt, sem pénzt nem sajnálva kell megoldást találnunk. Mert lehet segíteni, a helyzet egyáltalán nem reménytelen még akkor sem, ha egy egész iskola úgy érzi, hogy az. Kezdjük el végre!

Van lehetőség arra, hogy megvédjük az áldozatokat a zaklatóiktól. Van rá tematika, koncepció, ötlet. Érdekel? Vegyük fel a kapcsolatot, beszéljük meg!