Mi történik a pszichológusnál?

Vendégposzt Török Zsófia pszichológus kolléganőm tollából

zsófi2Napjainkban egyre inkább a köztudat részét képezi a pszichológia tudománya. Ugyanakkor gyakran tapasztalom, hogy még mindig rengeteg tévhit övezi a szakmát. A tévhitek egy jó része pedig abból fakad, hogy a pszichológia népszerűsége ellenére kevéssé ismertek a szakma módszertani elemei. Gyakran hallok kétellyel vegyes hitetlenkedő megjegyzéseket, vagy egyszerűen olyan kérdéseket, melyekre a válasz számomra evidens, ugyanakkor egy laikus szemszögéből teljesen jogosak. Vegyünk hát sorra ezek közül néhány esetet!

Nem vagyok bolond, hogy pszichológushoz járjak!

Ennek egyik változata lehet „Az én gyerekem nem bolond, hogy pszichológus kelljen neki!” megjegyzés is. Roppant fontos már a legeslegelején leszögezni: pszichológushoz nem bolondok járnak. Attól, hogy valakinek problémái vannak élete bizonyos területein, és ezekkel kapcsolatban segítséget kér, még korántsem bolond, sőt. Pontosan az ilyen emberek vannak előnyben azon társaikkal szemben, akiknek nincs belátásuk pszichés problémáikat illetően, mert elismerik és mernek segítséget kérni. Érdekes továbbá az a tény is, hogy ha organikus panaszainkkal orvost keresünk fel, az társadalmilag teljesen elfogadott, sőt, támogatott viselkedés. Ugyanakkor, ha pszichológushoz fordulnak, sokan úgy érezhetik, takargatniuk kell a megbélyegzést elkerülendő, és titkolni kell, hiszen mások bolondnak tarthatják őket.

Ha nyíltan megkérdeznénk ismeretségi körünkben, hányan fordultak már pszichológushoz, lehet, hogy megdöbbennénk azon, hogy hány, általunk „normálisnak” tartott ismerősünk járt már tanácsadásra, terápiába. Pszichológushoz fordulni akár nekünk, akár gyermekünknek tehát nem a bolondság egyik mutatója, sokkal inkább a segítségkérő viselkedés egyik formája! Nem szégyen, ha úgy érezzük, nem tudunk megbirkózni egy problémával egyedül és ehhez szakember segítségét kérjük.

Mi történik a pszichológusnál? Fekszem egy díványon és kérdezget, igaz?

A pszichológiának rettentő sok ága van, melyek közül csak egy a „díványon fekvős”, azaz a pszichoanalízis. Létezik továbbá (a teljesség igénye nélkül) tanácsadás, szupportív terápia, krízisintervenció, individuálpszichológiai terápia, viselkedés- és kognitív terápia, személyközpontú konzultáció, megváltozott tudatállapotban végzett terápia (pl. hipnoterápia), nem egyéni terápia (pl. családterápia).

Az irányzatok nagy száma ellenére is a terápiás formák többségének módszertanilag vannak közös pontjai, keretei. Időben egy ülés 45-50 percig tart. Az első találkozás vagy interjú alkalmával a kliens és a pszichológus megbeszélik, pontosan miben is kéri az illető a segítséget, azaz szerződnek valamire. Ez többek között azt a célt szolgálja, hogy a pszichológiai folyamat ne parttalanul folyjon, valamint a segítséget kérő személy is pontosan meg tudja fogalmazni a problémáját. A gyermekekkel végzett munka során az első találkozás mindig a szülőkkel történik. A továbbiakban csak a gyermekkel dolgozik a pszichológus, és a szülőkonzultáció keretein belül tájékoztatja a szakember a szülőket a gyermek állapotáról, ügyelve persze arra, hogy ne „adja ki” a gyermeket. Attól függően, hány alkalomra szerződtek a felek, folyik a munka a kliens és a pszichológus közt. Adott esetben az alkalmak száma hosszabbítható, de van, ahol kötött. Fontos megjegyezni azt is, hogy a munka sikerességét nem az adja meg, hogy már az első alkalommal változást észlelünk, vagy mindig boldogan megyünk haza. Sőt, sokszor kifejezetten rosszul is érezhetjük magunkat, ami abból fakadhat, hogy valami igazán problémás pontunkat bontjuk ki, megbillen az addig biztosnak hitt egyensúly. Éppen ezért érdemes nem feladni a munkát, hiszen az új egyensúly kialakítása minden esetben megterhelő folyamat, de a végeredményt tekintve „megérte” a küzdelem.

Mondja meg, mit tegyek!

Számtalanszor találkoztam már jómagam is azzal, hogy direkt tanácsot vártak tőlem, illetve hogy konkrét kérdésekben döntsek, és adjak igen vagy nem választ. A pszichológus nem azért van, hogy döntsön bárki helyett is. Hagyjam el a férjem? Váltsak munkahelyet? Vállaljak be még egy gyereket, vagy menjek vissza dolgozni?

Úgy gondolom, az ilyen kérdésekre mindenkiben ott lakik a válasz, csak abban a pillanatban nem képes a felszínre hozni azt. A pszichológus abban tud segíteni, hogy az adott problémát külső szemlélőként világítja meg, segít különböző nézőpontból körüljárni azt, és mozgósítja a kliens azon erőforrásait, melyekkel képes megválaszolni saját magának a kérdést. Sem morálisan, sem szakmailag nem elfogadható, ha egy szakember mondja ki, hogy váljunk el, költözzünk el, vagy vállaljunk gyermeket. Mert az a szakember döntése, az ő élethelyzetében, az ő „itt és most”-jában, az ő korábbi tapasztalatai mentén. De ez nem róla szól, hanem a kliensről. Pszichológustól tehát ne konkrét válaszra várjunk. De akkor miben segíthet? Segíthet kialakítani bennünk a döntéshozás képességét, a felelősségvállalást döntéseinkért, és segíthet a mélyére ásni annak, mi gátolta ezeket a képességeket korábban. Így nem csak az aktuálisan feltett kérdésre kapunk választ, de a jövőben is sikeresen mobilizálhatunk hasonló helyzetekben olyan erőforrásokat, melyekről korábban nem is hittük, hogy rendelkezünk vele!

Javítsa meg a gyerekem!

Különösen a mai, technológiailag fejlett társadalmunkban uralkodó szemlélet, még ha nem is tudatosan, az emberre mint gépre tekinteni. Elromlott, tehát meg kell javítani. Ennek egyik tipikus példája az, amikor a szülő saját gyermekének azért kér segítséget, mert rossz, nem jól működik, a szakember „tegye helyre”.

Én személy szerint hiszek abban, hogy a család egy rendszer. A gyermekek gyakran csak tünethordozók, azaz a családban uralkodó légkör leginkább rajtuk látszik igazán, ők azok, akik annak hatására kezdenek el olyan viselkedést produkálni, ami felkeltheti a szakemberek figyelmét. Nem ők a felelősek azért, ami a családban zajlik, mégis ők azok, akiket szüleik az „elromlott” címkével pszichológushoz küldenek. A gyermek nem tud elromlani, és nem születik eredendően rossznak, hisztisnek vagy verekedősnek. Ezek mind-mind valamilyen mélyebb, sokszor a családban húzódó problémára utalhatnak. Ha tehát a gyermeket szakemberhez visszük, számoljunk azzal a lehetőséggel, hogy a problémát rendszerszinten, a családban kell orvosolni. Ne azt várjuk, hogy hisztis gyermekünk egyik napról a másikra nyugodt, szófogadó lesz, hanem álljunk arra készen, hogy nekünk, szülőknek is komoly változtatásokat kell eszközölni. A változás irányát nyilván a probléma természete szabja meg, de nem szabad azt elvárnunk, hogy a „közös”, családi probléma terhét a gyermek viselje, és „vigye el érte a balhét”. A gyermek tehát nem elromlott, hanem jelez valamit, és nem a gyermek szorul javításra, hanem az esetek többségében a családi környezet szorul változtatásra.

Segítsen kideríteni, mi a gyerek baja, és mondja már el nekem is!

Találkoztam már ezzel a jelenséggel, vagyis azzal, hogy a szülő tulajdonképpen cinkosának kér fel. A gyerekből nem tudja kihúzni, mi a baja, hát legyek én szépen a barátja, férkőzzek a bizalmába, és amint megtudtam valamit, mondjam el rögtön a szülőnek. A pszichológia célja nem ez.

Mint ahogy ennek ellentettje sem! Sok szülőtől hallottam azt az aggályt is, hogy gyermeke bizalmába férkőzöm, nekem elmond mindent, ő pedig szülőként kiszorul gyermeke életéből.

A bizalom természetesen az egyik alapköve a közös munkának, de nem szabad, hogy ez a szülő-gyermek kapcsolat rovására menjen. Éppen ezért már a szerződéskor fontos kiemelni azt, hogy semmiképp sem vállalja a szakember a „vallató rendőr” szerepét, illetve a szülőkonzultációs alkalmak során tájékoztatja a szülőt a gyermeke állapotáról. Nem a gyermek által elmondottakat mondjuk fel ilyenkor a szülőnek szóról szóra, inkább tájékoztatjuk arról, hogy a viselkedése, a játék során végzett exploráció alapján mit tapasztalunk a gyermekkel kapcsolatban. A titoktartás során bizalmasan kezeljük a kamasz által elmondottakat, ugyanakkor vannak olyan helyzetek, mint például a szuicídum felmerülése vagy szökés tervezése, amikor kötelesek vagyunk a szülőt beavatni abba, amit gyermeke mondott nekünk.

Mindkét esetben fontos kiemelni, hogy nem rossz szülő azért, mert segítségre van szüksége a gyermeknek. Az első esetben sokkal inkább az a feladatunk tehát szakemberként, hogy fény derüljön arra, miért nem mond el bizonyos dolgokat a gyermek, és a szülő-gyermek viszony, azon belül is a kommunikáció javítása a cél. A második esetben pedig azt érdemes hangsúlyozni, hogy semmi esetre sem kívánjuk átvenni a szülői szerepet, sokkal inkább egy facilitáló kapcsolatról van szó, melyben a gyermek egy objektív, külső szakemberrel dolgozhat. Sokszor már az segítség lehet a gyermeknek, hogy nem csak a megszokott, szülői keretben vizsgálhat meg egy problémát!

Minek pszichológus, hát ezért vannak a barátok, nem?

Ennek a kérdésnek lehetnek további alfajai a „Minek pszichológus a gyereknek, majd kinövi!” és a „Depresszió? Az én időmben nem volt ilyen. Csak nyafogsz, szedd már össze magad!”

Ezek a kérdések, kijelentések alapjaiban kérdőjelezik meg a szakma létjogosultságát. Természetesen bárki gondolhatja úgy, hogy a pszichológiának nincs értelme, ugyanakkor ne kérdőjelezzük meg azt, ha valaki ennek ellenkezőjét képviseli.

A barátok nagyon sokszor nem objektívek, igenis elfogultak velünk szemben. Nem mondják meg őszintén, mit gondolnak, mert nem akarnak megbántani minket. Vagy a maguk helyzetéből adnak igen vagy nem választ, és a helyettünk meghozott döntésért már nemigen vállalnak felelősséget, mondván mi léptük meg, ők csak tanácsot adtak.

A gyermek lehet, hogy óvodás korában magától kinövi a körömrágást, de lehet, hogy iskolásként újra elkezd bepisilni éjszaka.

A depressziós nem azért szomorú, mert nem akarja összeszedni magát. Sőt, nagyon sok depressziós nem szomorú, hanem arra panaszkodik, hogy egyáltalán nem érez semmit, csak ürességet. Az, hogy korábban kevéssé volt ismert ez a betegség, nem azt jelenti, hogy nem is létezik.

Látszik tehát, hogy a tévhitek alapját félinformációk vagy teljesen helytelen következtetések képezik. Ezzel nem azt akarom érzékeltetni, hogy a pszichológia megoldás mindenre. Ugyanakkor számos helyzetben igazolt hatása van a terápiának, a szakmának minden kétely mellett is van létjogosultsága. Nem kell egyetérteni ezzel, de törekedjünk arra, hogy fogadjuk el azt, ha valaki mégis pszichológushoz fordul. Ne adjunk teret a további megbélyegzésnek!

Török Zsófi a Tanulásmódszertan Online Tréning összeállításában is segített, mivel rengeteg tapasztalata van a tizenéves korosztállyal. A tréningről itt olvashatsz bővebben: Tanulásmódszertan

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .