Vannak, akik úgy ragaszkodnak a sérelmeikhez, mint valami kincshez. Bármikor, gombnyomásra képesek elmondani az elejétől a végéig, mi minden esett nekik rosszul. És még az is. És az. Meg az. És mondják, a másik pedig csak áll ott, hallgatja, arról beszélne inkább, hogy hogyan lesz tovább, mi lesz a jövőben, de ő még mindig a múltat ölelgeti.
Mindenki rosszul érzi magát, ez a spirál csak lefele vihet, hogyan lehet így jobb a közös jövő? Váláskor, szakításkor nagyon gyakran megesik, hogy az egyik fél már továbblépett, már képes lenne új alapokra helyezni a kapcsolatot, arról beszélne, hogy hogyan tovább, a másik még a múlt sérelmeit dédelgeti.
Mediátorként fel kell ismernem ezt a különbséget, mert amíg az egyik fél előre, a másik fél pedig hátra néz, nem fognak tudni megállapodni. Mit tehetek azért, hogy ezt képesek legyenek áthidalni?
Megkérdezem, hogy mit tudnának mondani egymásnak, amitől jobban éreznék magukat, és a másik is jobban érezné magát? Mit szoktak ilyenkor megfogalmazni?
- Sajnálom, hogy megbántottalak.
- Sajnálom, hogy azt mondtam, hogy…
- Bocsáss meg, hogy nem tartottam meg a szavam.
- Sajnálom, hogy nem működött.
- Köszönöm, hogy megpróbáltad.
- Köszönöm, hogy évekig mellettem voltál, támogattál.
- Köszönöm, hogy mindig számíthatok rád a gyerekekkel kapcsolatban.
- Köszönöm, hogy te is meg szeretnél egyezni, tudom, hogy nem könnyű.
- Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam!
Elképesztő ereje van annak, amikor valaki beismeri, hogy hibázott, és ezt őszintén ki is mondja. Még nagyobb ereje van annak, amikor valaki képes megbocsátani azt, hogy megbántották, hogy nem úgy alakultak a dolgok, ahogy ő azt korábban elképzelte. Nem egyszerű elengedni a múltat, azt a sok sérelmet, amit akár már évek óta őrizgetett. Akkor, amikor ezt megteszi valaki, és elengedi a megbántottságát, érezhetően megváltozik a beszélgetés energiaszintje, intenzitása.
Legördül egy súly, könnyebben vesznek levegőt, felderül az arcuk, kinyílik a tekintetük. Ilyen légkörben már lehetséges előre nézni, ilyen légkörben már lehetséges arról beszélni, hogy hogyan tovább. Még nem oldódott meg minden probléma, de az irány már jó, innen már el lehet indulni.
Miért nem ment ez korábban? Miért nem ment négyszemközt?
Ismered azokat a helyzeteket, amikor nagyon haragszol valakire, ha csak meglátod, minden eszedbe jut, amit ellened elkövetett, hiába beszél, meg sem hallod, csak magadra figyelsz, mert elárasztanak a negatív érzések, a csalódottság, megbántottság? Esély sincs arra, hogy egyszerűen csak átlépj rajta, a harag lehúz teljesen. Aztán jön valaki, aki nem haragszik, aki képes tisztán és világosan látni, hogy mi történik, aki meghallja, ahogy a másik őszintén bocsánatot kér, és az ő segítségével te is másképp látod? Már nem érzed annyira jogosnak, hogy eltipord, akire mérges vagy, már meglátod benne azt, aki egykor fontos volt neked? Minél régebben történt ez a sérelem, annál nehezebb elengedni, és annál nehezebb egyedül megtenni.
Ezért működik ez egy semleges helyen, semleges környezetben, egy olyan szakemberrel, aki pártatlan. Arra is szoktam kérni a beszélgetésen résztvevőket, hogy mondják el, hogy mit becsülnek a legjobban a másikban. Abban a pillanatban, hogy elvesszük a fókuszt a problémáról, és valami más, pozitív dologra irányítjuk, megváltozik a beszélgetés dinamikája. A sértett fél kikerül a lehúzó spirálból, és az egész helyzetet egy más perspektívából nézi.
És van, aki mindezekkel együtt sem képes elengedni a féltve őrzött kincsét, nem ereszti el a haragot, újra és újra visszatér hozzá, megmerítkezik benne. Ilyenkor szoktam azt javasolni, hogy tartsunk négyszemközti beszélgetéseket, ahol csak az egyik félre figyelek. Ez nem ront a köztük levő viszonyon, viszont teret ad annak, hogy a sértett fél elmondja, ami bántja, amin nem tud túllendülni. Miután meghallgattam, már lehet vele is a jövőről beszélni, arról, hogy neki mire lenne szüksége ahhoz, hogy egy apró lépést tudjon tenni egy másik irányba. Lehet arról beszélni, hogy mire lenne szüksége ahhoz, hogy el tudja fogadni a bocsánatkérést.
Amikor valami rossz történik, akkor sokan hiszik, hogy az idő majd segít, hogy az idő majd megmutatja, bebizonyítja a másiknak, hogy mindennek így kellett történnie, de ez nem igaz, ez csak egy legenda, amit szeretünk elhinni, mert akkor ott nem kell foglalkoznunk a másik fájdalmával, elég csak várni egy kicsit. Az idő elmélyíti a fájdalmat, a másik úgy érzi, hiába vár, még egy kis apró bocsánatkérést sem érdemel meg. Úgy érzi, teljesen jogos a haragja, hiszen megbántották, azóta pedig nem történt semmi, hogyan is léphetne csak úgy tovább? A harag pedig mérgez, de egyedül nem tud úrrá lenni rajta, ahhoz kell az is, aki megbántotta.
És egy idő után ott ülnek egy mediáción, ami valami egészen másról szól, általában a gyerekek jövőjéről, vagy a közös vagyonról, de ott az a harag, amivel kezdeni kell valamit. Hát kezdünk vele valamit. Ezért működik a mediáció, ezért éri meg eljönni, részt venni rajta, mert olyasmi történik, ami otthon vagy a barátoknál nem. Egyszerre lehet jelen a harag és a bocsánatkérés, a sértettség és a megbocsátás, az, ami történt, és az, ami még történhet, egy nagyon rossz emlékű veszekedés, és az, ami egykor nagyon jó volt. Egyszerre lehet haragudni a másikra, majd a következő kérdésre válaszolva arról beszélni, ami miatt egykor olyan jó volt vele, ami miatt fáj a veszteség. És ha a mediátor igazán jól érti a dolgát, akkor rövid idő múlva már sokkal több szó esik arról, ami jó a másikban, mint arról, hogy milyen rosszat tett. Mindenki megláthatja, hogy a jövő lehet még jó, hogy igenis meg lehet bocsátani, hogy megéri elengedni a haragot. És ki lehet mondani azt is, hogy sajnálom, hogy megbántottalak. Őszintén.