A gyerekek függők, a szülők pedig elhiszik, hogy nem lehet másként, ez a normális. Hány éves kortól normális az, hogy a gyerek képtelen letenni a kezéből? 10? 12? 13? 15?
Konzultáltam egy anyukával, akinél nagyon betelt a pohár, és úgy döntött még áprilisban, hogy a tanév végééig egyik gyereke sem kapja meg a telefont. Addig vihették az iskolába, és otthon is használhatták esténként, miután mindennel végeztek, lefekvésig. A gyerekek az iskolában is folyton a telefonjukkal voltak elfoglalva, semmire nem figyeltek, fogalmuk sem volt, mikor mennek kirándulni, hány napra, hova. A leckét sem írták fel.
Otthon látszólag megtették, amit muszáj volt (egy kis tanulás, egy kis házimunka), aztán jöhetett a játék. Ott lett nagyon gyanús és ijesztő a dolog, amikor a 15 éves fia kapott egy egyest valamiből, és a megbeszélt szabályok szerint az anya nem adta oda este a telefont. Ráadásul az osztályfőnöke pont aznap mondta el, hogy minden tanár panaszkodik, mert a fia le nem teszi a kezéből az órákon sem.
Elmondta a fiúnak, hogy aznap nem kapja meg semmiképp, és ezentúl az iskolába sem viheti magával.
És akkor egy olyan égzengés és dühöngés, káromkodás, zokogás következett, hogy ő teljes döbbenetben állt, és nézte. Szóhoz sem jutott. ENNYIRE fontos az a játék? A gyerek teljesen kifordult magából, rá sem lehetett ismerni. Úgy viselkedett, mint egy drogos, aki nem kapja meg az aznapi adagját. Látta, hogy ez nagyon nincs rendben, ezzel valamit kezdenie kell.
Akkor eldöntötte, hogy teljesen megvonja a telefont, nem lehet egyezkedni, nem lehet engedni, ezen valahogy túl kell esni, mert a fia függő, valóban az. És tudja, hogy függő az összes többi gyerek is, csak tőlük nem veszik el soha egy percre sem a telefont, ezért nem tűnik fel ilyen mértékben.
Mi lett utána?
Zsarolás, könyörgés, sírás, dühöngés, játszmák tömkelege, némaság, majd az egész elölről. Már haragudni sem tudott a fiára ezért, mert egyértelmű, hogy ezek a játékok úgy lettek kitalálva, hogy ne lehessen kiszállni, ne lehessen csak egy kicsit játszani velük. Úgy vannak kifejlesztve, hogy minden nap be kelljen lépni ahhoz, hogy fejlődjön, hogy jól menjen a játék. És együtt csinálják a gyerekek, online összekötve, és ha valaki nem teljesít, azt kiteszik a csapatból.
A játékban azonnal sikerélmény van, amint elér egy következő szintet, ahhoz pedig szinte semmi más nem kell, csak jelen lenni. Nem kell erőfeszítést tenni, a siker mégis megvan. A csapattagoknak nem kell a szemébe nézni, mégis megvan a „mi” érzése. Van egy vezér, az ő szava szent, és ezt elfogadják a gyerekek, ő szinte bármire rá tudja venni őket. Ijesztő.
Mi a megoldás?
Vezessetek be szabályokat, legyen határa a telefon használatának. Próbálj meg nem telefonként, hanem játékkonzolként tekinteni rá. Engednéd, hogy folyamatosan (iskolában, otthon, éjjel, nappal, mindig) a kezében legyen egy játékkonzol? Ugye, hogy nem? Elérhető szeretne lenni? Rengeteg olyan telefon létezik, ami csak telefonálásra jó, másra nem használható.
Próbálkozott még a gyerek, mindent bevetett, ami csak az eszébe jutott. Amikor belátta, hogy a hiszti nem vezet eredményre, taktikát váltott: megbetegedett. Hátha anyuka megsajnálja, és nem hagyja otthon telefon nélkül. Nem is hagyta, kapott egy régi nyomógombosat, hogy szólni tudjon, ha valami baj van. Utána ismét új taktika következett: a kedves és segítőkész fiú. Első szóra ugrott, sőt még az első szó előtt. Pakolt, takarított, ott volt, nem feleselt, nem volt szemtelen. Az anyuka megkérdezte tőle: ezt most a telefonért csinálod? Igen, azért. MINDENT a telefonért csinálsz? Egész nap az van a fejedben? Érdekel egyáltalán bármi is azon kívül? Nem.
Az lehet, hogy ez kortünet, de nekem van ellenkező élményem is: a Templeton programban különösen tehetséges gyerekekkel foglalkozom. Kognitív területen kiemelkedőek. A tizenévesekkel való beszélgetések során mindig megkérdeztem, hogy mivel töltik a szabadidejüket. Nem sok van nekik, a legtöbben a csoportomból sportolnak is, versenyekre, meccsekre készülnek, tanulnak, elfoglaltak. Azt válaszolták, hogy fejlesztik magukat a saját területükön.
Elméleti matematika, gyakorlati matematika, elméleti fizika, csillagászat, filozófia, politika, stb. Figyelnek arra, hogy értékesen töltsék el az idejüket. A telefonon való játék számukra időpocsékolás. Szerintük ők azért mások, mint a mai fiatalok nagy része, mert rengeteg olyan helyzettel találkoznak, ahol komoly megmérettetés van, szinte havonta van valamilyen nagyobb verseny, ahol ők eredményeket érnek el, megvan ugyanaz a sikerélmény, mint azoknak a kamaszoknak, akik napi sok órát játszanak. Csak épp ők megdolgoznak ezért az élményért, a saját erősségeiket használják, gondolkodnak, tanulnak. Egy játékban elért következő szint nekik már kevés.
Hogyan lehetne minden kamasznak a saját közegében (a saját nem működő iskolarendszerében) olyan sikerélményben része, ami felülírja a könnyű, erőfeszítésmentes játékok világát? Mit tehet ezért egy szülő? Tehet egyáltalán valamit, vagy csak passzív megfigyelője gyereke függővé válásának?
A Kamaszmentő-projekt 5 találkozása alatt ezekkel a kérdésekkel is foglalkozunk. Hogyan találja meg a gyerek azt a tevékenységet, amit szeret annyira, mint a telefonját? Van egy lány, aki elképesztően kitartó és elszánt a lovaglásban. Sok időt, energiát tesz bele, élvezi, ahogy egyre jobb lesz, fejlődik, gyakorol, célokat tűz ki, és el is éri őket. Ha már van olyan terület az életében, ahol ezt megtapasztalja, sokkal könnyebben ülteti át az élete többi területére. Először azt mondta, hogy ő lusta, és könnyen feladja. Aztán mesélt a lovaglásról, és kiderült, hogy olyan kitartása van, mint keveseknek. Ő maga is meglepődött ezen, hogy jé, az is számít? Az csak lovaglás, az nem komoly. Ó, dehogynem komoly.
A te gyerekednek mi az a tevékenység, ami van annyira fontos, hogy letegye végre a kütyüt a kezéből? Semmi nem jut az eszedbe? Gyertek el egy konzultációra, és segítek kitalálni!