– Elmész őt meglocsolni?

– Igen, persze! – mondja lelkesen a 11 éves fiú. – Elmegyek, de milyen verset mondjak?

Gyorsan előkapja a telefonját, és már keresi is a legszuperebb húsvéti locsolóverset. Ez vagy ez? Esetleg ez? Ez jól hangzik, figyelj!

Én már látom a végét, a katasztrófát, látom, hogy a legbonyolultabb verset fogja választani, és bele fog sülni, ahogy ott áll majd A SZERELEM előtt.

– Figyelj, szerintem valami rövidet válassz, max. 4 sor. Ha annál hosszabbat mondasz, a lány unni fogja. És semmiképpen ne akarj vicces lenni! Ne poénkodj, később úgysem fog emlékezni, csak azt tudja majd, hogy szépet mondtál-e vagy nem. Szépet mondj, kedveset. Majd a részeg szomszéd vicceskedik vele.

Próbálom még elmondani, hogy a lányok többsége utálja, ha a hajukra nyomják a pacsulit, és hogy alapvetően a lányok többsége utálja ezt az egészet. És szereti is egyben, mert izgalmas várni, hogy ki jön el, ki mit mond, meddig marad. És utálják a lányok, mert mélyen igazságtalan, hogy a fiúk 2 perc szereplésért egy rakás pénzt meg mindent kapnak.

Élesen él bennem a kép, ahogy a bátyám lengeti a szemem előtt a teli szatyrot, és közli: egy csokit sem kapsz belőle. Miközben én ott állok émelyítően büdösen, ragadós hajjal. Igazságtalan, mélyen igazságtalan.

De ezeket persze nem mondom el, hiszen itt most nem a locsolásról van szó, nem az egyenlőség kérdéséről, de még csak nem is arról, hogy a nap végén mennyi pénz lesz a zsebében. Itt és most arról van szó, hogy elmehet a szerelméhez, odaállhat elé, elmondhat valamit, amit csak neki talált hosszas keresgélés után, és utána meg fogja puszilni az arcát. Erről szól, és ez rendben van. Ilyenkor meg tudom bocsátani, hogy a fiúk mehetnek, a lányok nem. Ilyenkor, egy pillanatra értelmet kap ez a szokás, ráadásul valami szép értelmet. A többi csak körítés.