Lehet másként is élni!

Vendégposzt – egy olvasóm tollából, ami erre a cikkemre született: Viszlát, édes fiam!

Kellett egy kis idő, hogy összeszedjem a gondolataim. Tudom, hogy egyáltalán nem könnyű a kamaszoknak, 46 éves vagyok, egy 19 éves egyetemista fiam van és egy 15 éves gimnazista lányom, tehát ismerem a „témát”. Az élettörténetemből ez csak egy kiragadott pillanat, azt szoktam mondani, lehetne az életemből egy jó pszichológiai tanulmányt írni.

mediációk

Hogy 18 éves korban  kidobnak otthonról? Azt szoktam mondani, mindig mindennek megvan az oka. Hogy az az ok nem most alakult ki, hanem régebbi, az valószínű. Elmondom hát a saját történetem.

Én már gyerekkoromban tudtam, hogy nem úgy akarok élni, ahogy a szüleim. Ők kétkezi munkások voltak, amit nem szégyellek, mivel rájuk ugyan úgy szükség van, mint a diplomásokra. Sajnos gyerekként számomra az egész családomból, ezen értsd a nagyszülőket, nagynéniket, nagybácsikat stb. az jött le, hogy akinek nincs magas iskolai végzettsége, az mind iszik és cigarettázik. Szóval én nem akartam ilyen lenni.

Tovább szerettem volna tanulni, az általános után gimnáziumba akartam menni, mert régésznek készültem (volna, ha támogatást kapok). Mivel a szüleim már akkor rég elváltak, anyukám azt mondta, csak szakközépiskolába mehetek, mert ő nem tud (vagy nem akar) taníttatni. Elfogadtam.  Érettségi előtt, amikor lehetett jelentkezni továbbtanulni, beadtam a jelentkezésem egy főiskolára, de nem gondoltam át (nem volt kivel átgondolni), hogy hová jelentkezem. Sajnos nem is sikerült.

Maradhattam otthon, de dolgoznom kellett. Dolgoztam is, fizettem az otthoni „ albérleti” díjat: ez azt jelenti, fizettem azért, mert otthon lakom, de az ellátásomról és egyéb szükségleteimről magamnak kellett gondoskodnom. Akkor már együtt jártunk a volt férjemmel, ő egyetemista volt. Láttam, milyen jó élete van, mert suliba járhat és támogatják a szülei, akik szintén kétkezi munkások voltak, de: nem ittak és nem dohányoztak. Számomra ez hatalmas élményt és erőt adott,hogy lehet másként is élni.

Szóval munka mellett tanultam és következő évben már sikeresen felvételiztem egy másik főiskolára, nappali tagozatra. Amikor felvettek, azt gondoltam, hogy anyu segít majd.  (Apámra addig sem számíthattam, hiszen masszív alkoholbeteg volt). Sajnos nem így lett. Tanulhattam nappalin, de saját magamnak kellett eltartanom magam, mivel anyu nem volt hajlandó segíteni. Tehát elkezdtem tanulni, havi 1320 Ft húspénzem volt (1989-ről beszélünk).  Napi egy főzelékre üresen és egy liter tej két zsömlére volt ez elég úgy, hogy hetente hazamentem 48 Ft-os buszjeggyel Budapestről vidékre. Akkor sem haza, hanem a volt férjemékhez  mentem. Tulajdonképpen ott kaptam ellátást, amiért cserébe mindenben segítettem nekik. Anyuhoz is mehettem, de igazából nem voltam szívesen látott személy. Elvégeztem a főiskolát, férjhez mentem, dolgoztam. Munka és két gyerek mellett szereztem meg még két diplomát (az egyiket már úgy, hogy egyedül neveltem a két gyereket).

A leírtak elég szűkszavúak, ki lehetne még fejteni bőven. Azt szerettem volna ebből érzékeltetni, hogy az otthonról való „kidobásnak” szerintem mindig van valamilyen előzménye. Ezen azt is kell érteni, hogy a szülők honnan, milyen környezetből, milyen felfogással jöttek, hogyan álltak az élethez. Én is éreztem, hogy anyu örült, hogy nem vagyok otthon. Ezt akkor is és most is így gondoltam, illetve gondolom. Akkor nagyon haragudtam miatta, most viszont, ennyi évvel később másként gondolom. Felnőttként rájöttem, hogy azért viselkedett így, mert vele ugyan így viselkedtek, sőt rosszabbul, gyerekkorában rosszabb helyzete volt, mint nekem.  Minden eset más és más, másként kell kezelni, másként kell hozzáállni.

Tanulságként szerettem volna elmondani a velem történteket. Nemcsak a kamaszoknak nehéz, hanem a szülőknek is. Kell a beszélgetés már gyerekkorban és ezt kellene mindenkiben tudatosítani, mert ha már korábban őszintén megbeszéli a család a dolgait, elkerülhető az ilyen esemény. Ha  a család őszintém megbeszél mindent otthon, legyen ez anyagi, érzelmi, erkölcsi, továbbtanulási, stb, akkor a kamasz is a szülők is jobban megértik egymást.

Szerencsére nálam ez az elgondolás nagyon bevált, mindkét gyerekemmel őszintén megbeszéltem kicsi koruktól mindent, elmondhatták a véleményüket és mindig kompromisszumra törekedtem. Biztos, hogy én is hoztam  olyan döntést, amiről később bebizonyosodott, hogy nem volt mégsem olyan tökéletes, de ezért is vállalni kell a felelősséget.”

Te is kedvet kaptál ahhoz, hogy leírd a saját történeted? Írj egy e-mail az info@mediaciok.hu címre vagy IDE, szeretettel várom!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..