mediaciok.huKözépiskolában tartottunk osztályfőnöki órákat egy pszichológus kolléganőmmel párkapcsolati kérdésekről. Két, egymásra épülő óra szólt a diákokat nagyon érdeklő témáról. Nagyon érdekli őket, mégsem kerülnek szóba az iskolában szinte soha. Vagy ha igen, akkor vagy a moralizálás szintjén, vagy a „hogyan kerüljük el a teherbe esést” témakörben.

Az első órának a témája a jó párkapcsolat volt. A diákoknak össze kellett gyűjteniük mindazokat a jellemzőket, amelyek a boldog, kiegyensúlyozott párkapcsolatokat szerintük jellemzik, majd sorrendbe tenni őket. Szinte kivétel nélkül a hűség volt minden esetben az első helyen, az őszinteség és a bizalom a következőn, majd a kommunikáció jött. A listán meglepő módon hátrébb került a szeretet, az azonos érdeklődés is. Beszélgettünk arról, hogy mit jelentenek számukra ezek a fogalmak – és kiderült, hogy nagyon keveset gondolkodnak a tizenévesek mindezekről.

Tmediaciok.huudják, hogy fontos a hűség, de hogy ez mit jelent a számukra, azt nem fogalmazzák meg. Pl.: az már hűtlenség, ha valaki más képét like-olja Facebookon? Vagy az, ha mással táncol egy buliban? Ha a volt barátnőjével megy el valahova? Aki őszinte az minden üzenetét megmutatja? Mindig elmondja, hogy hol van és mit csinál? Aki bízik a másikban, az sose féltékeny? Aki igazán szeret, az kicsit féltékeny? (A lányok szerint többnyire.)

Játszottunk is. Felolvastam különböző állításokat, és a diákok aszerint álltak a terem egyik vagy másik részébe, hogy szerintük az az állítás belefér egy jó párkapcsolatba, nem fér bele, vagy nem lehet eldönteni. Az egyik ilyen állítás ez volt:

„A párom elmondja, hogy beleszeretett valaki másba, de engem is szeret”. 

Belefér ez egy jó kapcsolatba? Beleszeretni valaki másba? Hogyan tovább? A 15-16 éves diákok nagyon szigorúak voltak: azonnal szakítanának. Nincs más lehetőség csak a vagy-vagy.

A 17-18 éves tanulók már sokkal árnyaltabban közelítettek a kérdéshez, nem szakítanának azonnal, megbeszélnék a dolgot. Szerintük az, hogy a másik képes ezt elmondani, bizonyítja, hogy valóban szereti, egyébként simán csak szakítana. Nekik már van tapasztalatuk arról, hogy az érzelmeket nem irányíthatjuk, nem szabhatjuk meg, hogy kit szeretünk, kit nem. Tudják azt is, hogy az emberi kapcsolatok nem egysíkúak, hanem sokfélék és sokszínűek. 

Nagyon érdekes dolgokat tudtak meg egy-egy ilyen órán magukról is, társaikról is. Legszívesebben a tanárokkal is megtartottam volna ezt az órát, biztos, hogy tanulságos lett volna egy felnőtt, pedagógus csoport nézőpontja, bár ötletem azért van, hogy mi lett volna az eredménye…

Mindenki elgondolkodhat a saját válaszain.  A témát még folytatjuk.

Párkapcsolatok sokszínűségéről szól ez az írás is, érdemes elolvasni!

2 Válaszolt erre: “Lehet egyszerre két embert szeretni?”

  • Lehet, hogy az is belejátszik abba, hogy a 15-16 évesek ennyire „szigorúak” (azzal egyetértek, hogy nekik még kevés a konkrét párkapcsolati tapasztalatuk), hogy ebben a korosztályban nagyon erős a csoportnak való megfelelés, a referenciaszemélyeknek való megfelelés vágya. (Annyira erős, hogy a legtöbbekben elnyomja az egyéni vélemény kialakítási képességét. Vagyis a legtöbb 15 éves, amikor „egyéni” véleményével jön, és azt igen harciasan képviseli (mert azt szokták), akkor valójában egy csoportvéleményt vagy fontos referenciaszemélyek véleményét képviseli. És minél erősebb érzelmekkel kötődik a csoporthoz vagy ezekhez a referenciaszemélyekhez, annál vehemensebben.) Ez azért jutott eszembe, mert lehetséges, hogy a közvetített normák között ez a „hűség az Egyetlen Igazihoz életre-halálra” üzenet, ami a mozifilmek, animék, regények, reklámok és az egyéb sugallmazás szintjén óriási tömegben jön át, épp az ő korosztályukat (épp azért, mert tapasztalatlanok, kevésbé alkalmaz az elméjük kritikát az érkező információval szemben) telibe találja, és ők csak visszatükrözik azt (a mennyiségét és az erejét is). Ez számomra ismét csak azt bizonyítja, hogy egyes témákban az emberi kultúra az önámítás hófödte csúcsain bolyong, és bár ezt mindenki tudja, a többség totál kiborul, ha felkéred őket, hogy szálljanak már le onnan. Nekem is eltartott egy darabig, míg a kapcsolataimban belőttem a helyes hozzáállás arányát (nevezzük így), de az elmúlt 12-15 évben szerencsére már jól működött/működik az, hogy kölcsönösen mozgásteret adunk és tiszteljük egymás privát szféráját a partnereimmel, pont azért, mert annak örül az ember, amit önként osztanak meg vele, és nem annak, amit hisztisen ő követelt ki. De rengeteg ember egyszerűen nincs az érzelmi érettségnek azon a fokán, hogy egyáltalán ilyen fokú bizalom megélésére képes legyen. (Mert először saját magában kéne bíznia és saját magával egyensúlyban lennie, és ha már az sincs meg, akkor ugyebár a többi reménytelen. Mekk mester se tudta a házat a tetejétől lefelé megépíteni.) Az én baráti körömben azért a többsége a mazsola ebből a szempontból, és nem feltétlenül életkori jellegű a különbség (20 feletti felnőttekről van szó). Inkább azt hiszem, azzal függ össze, hogy az emberek mennyi mindent csinálnak az életükben a puszta létfenntartási és kényelmi dolgokon kívül. Mivel nagyon sok olyat ismerek, aki kreatív és/vagy egyéb önkéntes stb. tevékenységet végez, ezek nagy mozgásigényűek, és már eleve nem tudnának megmaradni olyan kapcsolatokban, ahol korlátozzák őket. Tehát ha egy kapcsolatuk hosszabban megmarad (a konfliktusos sztorikat most hagyjuk), akkor az azt jelenti, hogy ott működik az egymás szférájának tiszteletben tartása. (Meg köze lehet ahhoz is, hogy az adott ember mennyire önálló, mert sokan a „romantikára” fogják, hogy baromi önállótlanok, és csak úgy tudják elképzelni az életüket, hogy rátapadnak valakire, mint a kagyló.)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .