Tabuk nélkül

Keresek, olvasok, kutatok, gondolkodom, beszélgetek az öngyilkosságról. Ha valami felmerül bennem, ami szerintem fontos, amivel foglalkozni kellene, akkor nem nyugszom addig, amíg szinte mindent meg nem tudok a témáról. Szívom magamba a tényeket, elbeszéléseket, történeteket, mint egy szivacs. És meg is marad bennem, nem felejtek, jó a memóriám.

Így vagyok most a kamaszkori öngyilkossággal.  Kezdetben csak tudományos könyveket találtam, sok-sok statisztikát, hipotézist, eredményt, összegzést elolvastam, és sok mindent megértettem. A kamaszok többnyire nem hirtelen felindulásból követnek el öngyilkosságot, hanem egy hosszabb tervezgetés előzi meg a döntést. Általában szólnak erről a barátaiknak, ritkán még a családjuknak is, de kevesen veszik őket komolyan, mert van egy olyan hiedelem, miszerint aki beszél róla, az nem teszi meg. Sok esetben ezen csúszik el a dolog, a fiatal ezért nem kap időben segítséget. Nem a halálvágy a motiváció többnyire, sokkal inkább a változás utáni vágy. Az életükön szeretnének változtatni, de erre nincsenek eszközeik.
Megkaptam valakitől a Terápia című sorozatot, ami az HBO-n ment. A pszichológusnak van egy 16 éves páciense, aki biciklivel egy kocsi elé hajtott. Nehéz eldönteni, hogy öngyilkos akart-e lenni, de nehéz eldönteni azt is, hogy mekkora a baj. Durcás, dacos, gúnyos, zárkózott. Ismerős.
Tegnap ismét próbát tettem a könyvtárban, és megtaláltam Jankovics Éva könyvét. A címe: Miért dobtat el az életed? Tabuk nélkül a fiatalkori öngyilkosságról. Nagyon jó, és nagyon használható. Minden szülőnek és pedagógusnak el kellene olvasnia.
Sokat gondolok újabban annak az estének az eseményeire, ami még középiskolás koromban történt. Kollégista voltam, egy hétvégén csak ketten maradtunk bent az egész folyosóról. Rajtam kívül csak egy velem egyidős lány nem ment haza akkor. Ő éjszaka kiment a folyosó végén lévő teraszra, és felvágta az ereit. Az utolsó percekben találta meg valaki, aki még egyszer körbejárt az épületben. Én pedig az egészet átaludtam. A riadalmat, a mentőket, a zajongást, a rohangálást. Másnap reggel tudtam meg, hogy mi történ. Azóta van bűntudatom, azóta van bennem egy ki nem mondott rossz érzés. Ha rajtam múlt volna, elvérzik, és nem éri meg a reggelt. Tudom, persze, hogy tudom, hogy nem az én felelősségem, hogy akkor sem lennék hibás, ha nem mentik meg, mégis bűntudatot érzek. Ott voltam, segíthettem volna, bejöhetett volna hozzám. Talán ma másképp éreznék, ha akkor meg tudom ezt beszélni valakivel. Ha lett volna egyetlen felnőtt, aki képes áttörni a tabun, és kimondani, hogy megtörtént, megpróbálta, mi vezethet idáig, beszéljük meg. Nem volt. És emiatt a nagyon nagy csönd miatt tőle sem tudtam bocsánatot kérni, de nagyon szeretném, ha egyszer megtehetném.
Beszélni kell erről, ki kell emelni a tabuk közül. Azt még nem tudom, hogy ezt hogy fogom megvalósítani iskolai körülmények között, de meg kell tennem. Szívesen fogadok ötleteket, tapasztalatokat, történeteket. Szívesen beszélgetek az öngyilkosságról, mert csak így lehet ledönteni a falat. El kell kezdeni.

LEAVE A COMMENT

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..