Örökbefogadtak, de elég volt.
Írtam korábban egy cikket arról, hogy két olyan családról is tudok, ahol kitették a gyereküket a 18. születésnapja után (itt olvashatod el: Viszlát, édes fiam!). Amiről most szeretnék írni, az két olyan család, ahol örökbefogadott gyerekek kerültek ismét állami gondoskodásba, bőven a nagykorúságuk előtt.
Út az örökbefogadási határozatig
Mielőtt elmesélem, hogy mi is történt, nézzük meg, hogyan működik az örökbefogadás Magyarországon.
Felkészülés
Ma Magyarországon házasságban élők és egyedülálló emberek fogadhatnak örökbe, azaz az élettársi kapcsolat elvileg nem jöhet szóba. Akinek a gyámhivatal rábólint a jelentkezésére, az mehet a tanfolyamra, ahol megpróbálják a jelentkezőket felkészíteni arra, hogy mivel is jár örökbefogadó szülőnek lenni. Sok gyakorlati tanáccsal szolgálnak, sok esetet ismertetnek, valóban megteszik a rendelkezésre álló idő alatt, ami lehetséges. Ez azonban kevés ahhoz, hogy a párok (jelen esetben csak velük foglalkozom) minden tekintetben fel tudjanak készülni.
Környezettanulmány
Pszichológusi vizsgálaton is részt kell venniük a jelentkezőknek és környezettanulmányt is végeznek az otthonukban. Feltérképezik a családi viszonyokat, azt a fizikai és emberi környezetet, ahova a kisgyerek kerül majd.
A lista
Aztán jön a lista, ami az örökbefogadási eljárás egyik legfurcsább pontja. Meg kell jelölni, hogy milyen gyerekre vágyunk. Hány éves lehet maximum, vállalunk-e testvéreket, vállalunk-e korrigálható egészségkárosodást, vállalunk-e állandó egészségkárosodást, milyen mértékű fogyatékossággal tudunk megbirkózni, stb. Oldalakon keresztül sorolják a kérdéseket, és olyan dolgokat kell a leendő szülőknek átgondolniuk, ami egyébként fel sem merül az emberben.
A határozat
Mikor minden hivatalos iratot beszereztek a jelentkezők, és minden kötelező körön túljutottak, kapnak egy határozatot arról, hogy örökbe fogadhatnak egy vagy több ilyen és ilyen korú és nemű gyereket. Azt is el kell dönteni, hogy csak a saját megyéjük jöhet szóba, vagy az egész országból vállalnak gyermeket. Az országos listára kerülésnek megvan az az előnye, hogy sokkal gyorsabb, viszont számolni kell azzal, hogy az otthonunktól 300 kilométer távolságból keresnek meg, hogy van egy gyermek, aki szóba jöhet.
Várakozás
Aztán jön a várakozás. A hossza attól függ, hogy milyen paramétereket tudunk vállalni. Ha csak fehér bőrű csecsemőt, akkor körülbelül 7-8 év. Ha vállalunk nagyobb 2-3 éves gyereket, akkor lehet, hogy csak 1-2 év a várakozás. Ha vállalunk testvéreket, vállalunk 4-5 éves gyereket is, akkor szinte azonnal kapni fogunk valakit. Az ismerkedés, barátkozás fázisait most nem mutatom be, a fenti bevezetőt is csak azért tartottam fontosnak leírni, hogy bemutassam, az örökbefogadás nem egy hirtelen elkapkodott cselekedet.
Felkészülést, rengeteg hivatalos procedúrát igényel, sokszor fárasztó és idegőrlő, végtelennek tűnő folyamat. Azt hinnénk, hogy mire a családba megérkezik a várva várt gyermek, már minden rendben van, mindenki felkészült, semmi el nem romolhat.
Hol csúszhat el mégis a dolog?
1. A család nem minden tagja akarja valóban az örökbefogadást. Van, hogy az egyik fél vágya a gyermek, a másik pedig rábólint, de belső meggyőződés és vágy nélkül.
2. Mivel hosszú listát kell írni, hogy milyen legyen a várt gyermek, ez azt sugallhatja, hogy minden pontjában tökéletes lesz, pont olyan, amilyet a felek megálmodtak maguknak.
3. A szülők megmentőként gondolnak magukra, úgy érzik, az örökbefogadott gyermeknek hálát kell tanúsítania az irányukba, hiszen ők mentették ki a korábbi életükből.
4. A tágabb környezet részéről nem várt ellenséges hozzáállást tapasztalnak, akár a gyermek teljes elutasítása is megtörténhet.
A listát tovább lehetne még bővíteni, de most egyelőre csak ezzel a 4 ponttal foglalkozunk az eseteken keresztül:
1. eset
Az anya nagyon szeretett volna gyereket, de nem szülhetett, ezért az örökbefogadás mellett döntött. Az apa tudta, hogy ez milyen fontos a feleségének, ezért beleegyezett a dologba, kaptak is viszonylag gyorsan egy kisfiút. Nagyon szép és nagyon okos gyerek volt, és ahogy nőtt és idősebb lett, pontosan érezte az apa idegenkedését vele szemben. És elkezdte feszegetni a határokat. Lázadt, nem fogadott szót, az idegösszeomlás szélére kergette az apát, aki nem bírta tovább, és lemondott a fiúról.
Az is megnehezítette a helyzetüket, hogy a környezetük nem tudta elfogadni az örökbefogadást, ezért teljesen magukra maradtak, bezárultak, nem tartották a kapcsolatot senkivel. Az apa képtelen volt a sajátjaként gondolni a fiúra, ezért is merülhetett fel a „visszaadjuk a gyereket” gondolat a fejében. Úgy érezte, ő megpróbálta, de nem működött, nem tartja meg a kölcsön kapott gyereket.
2. eset
Amikor a szülők találkoztak a gyerekekkel, döbbenten látták, hogy milyen borzalmas körülmények között éltek addig. Kicsik voltak, szinte éheztek, le voltak maradva a kortársaiktól minden tekintetben. Megmentették őket, ezt később sokszor elmondták.
A testvérpár jó helyre került, megkapták a szükséges fejlesztéseket, rendszeres élelmet, biztonságot, jó óvodát, még jobb iskolát. Azután jöttek a gondok. Nem voltak hálásak, bár naponta elmondták nekik, hogy ha „nem hozunk el onnan titeket, már nem is élnétek!” Nem akartak szót fogadni, elkezdtek hazudozni, manipulálni a körülöttük élőket. A felkínált segítséget a szülők nem fogadták el, mert szerintük minden probléma a gyerekek múltjában keresendő, ők semmiben nem hibáztak, csak a gyerekek hálátlanok. A testvérek még alsósok voltak, amikor visszaadták őket.
Ez a két eset nem mindennapi, és egyáltalán nem jellemzi az örökbefogadó családokat, viszont megtörténtek, ezért szükségesnek érzem foglalkozni velük.
Hogyan lehet elkerülni, hogy a szülők vissza akarják adni az örökbefogadott gyermeket?
Még a felkészülés ideje alatt fontos lenne a szülőknek szembenézniük a saját vágyaikkal, igényeikkel. Ki és miért szeretne gyermeket? Mi motiválja az örökbefogadást? Fontos, hogy legyen tere annak, hogy kimondhassák, ha nem biztosak benne. Ez nem jelenti azt, hogy az örökbefogadás nem fog megvalósulni, de muszáj még a gyermek érkezése előtt szembenézni azzal, hogy ki miért mondott igent a döntésre.
A korábbi életük olyan mértékben fog megváltozni, amire szinte képtelenség felkészülni. Ezért lenne jó, ha találkoznának más családokkal, ahol szintén örökbefogadott gyermek él, ha elmennének egy támogató közösségbe, ahol ki lehet mondani, hogy mi a legnehezebb, hogy milyen érzés, amikor minden felfordul egy pillanat alatt.
Ahol nem tabu arról beszélni, hogy milyen előítélettel találkozhat az ember a környezetében, ahol el lehet mondani, hogy mi volt a legváratlanabb reakció, ahol szépítés nélkül lehet beszélni az életükről.
Ha az első eset édesapja beszélt volna más apákkal, akik elmondták volna, hogy ők hogyan küzdöttek meg a megváltozott életükkel, akkor lehet, hogy ő maga is könnyebben boldogult volna.
A második esetben a szülők nem jutottak el addig még több év alatt sem, hogy MI-ként gondoltak volna a családjukra. Voltak ők, a megmentő szülők, és voltak a szegény árva gyerekek. Ott volt ez az éles határ közöttük, a gyerekeknek naponta kifejezték, hogy nem tartoznak össze, hogy ők nem szülők, hanem megmentők.
Nekik is segített volna egy olyan közösség, ahol megtapasztalhatták volna a többi család révén, hogy milyen az, amikor az örökbefogadott gyermeket valóban befogadják a családba, annak szerves része lesz, és többé már nem kérdés, hogy oda tartozik-e. Az övék úgy, ahogy van. A múltjával, a nehézségeivel, a szépségével és tehetségével együtt.
Segített volna, ha látják, milyen az, amikor nem válogatnak a tulajdonságok között, nem mondják arra, ami rossz, hogy ez TE vagy fiam, ez a múltad része, és nem mondják a pozitív dolgokra, hogy ez viszont a MI érdemünk, köszönd meg szépen.
Az örökbefogadott gyermek nem más, mint a vér szerinti. Ha valaki szereti és elfogadja a gyereket, akkor ugyanúgy nő föl, mint a többi, és ugyanúgy szemtelen lesz kamaszkorában, ugyanúgy lázadni fog, ugyanúgy fog viselkedni, mint bármelyik másik gyerek.
Egyetlen fontos különbség van: a szülők választották őt. Pont őt és pont akkor. A gyerek nem választhat, a felnőtt igen. Szabad nemet mondani a folyamat minden egyes pontján. Ha viszont valaki kimondja, hogy igen, szeretném őt a saját gyermekemnek, őt akarom szeretni, látni akarom, ahogy felnő, akkor az a gyerek megérdemli, hogy valóban így legyen.
A legnehezebb ezekben az esetekben talán az, hogy sem a rendszer, sem senki nem tett semmit, amivel segíthette volna ezt a két családot abban, hogy családként működhessenek. Meggyőződésem, hogy el lehetett volna kerülni, hogy a gyerekek ismét bekerüljenek a rendszerbe. Beszélni kell róla, beszélni kell arról, hogy a döntéseinknek milyen hatása lesz az életünkre, a környezetünkre.
Fontosnak érzem, ezért is kezdtem el a Kerekasztal beszélgetéseket.
Ha szívesen beszélgetsz olyan dolgokról, amelyek meghatározzák a döntéseinket, gyere el július 17-én egy ingyenes kerekasztal beszélgetésre!
A témánk:
Választásaink
- Életutak, elágazások
- Életed „nagy döntései”
- Választás előtt állsz?
- Újrakezdés? Hogyan?
- A szívedre vagy az eszedre hallgass?
- Mitől félsz?
- Mi visz előre?
- Elköteleződés, kitartás, hűség – döntéseid
Minden hónapban találkozunk, csatlakozz hozzánk! A további témákat, és a regisztrációs lehetőséget itt találod: