Mediációk.hu

Veszélyes tévhitek a függőséggel kapcsolatban

Mielőtt bármit is írnék elárulom, hogy egy alkoholista apával nőttem fel. Hordozom magamban mindazt, amit a függő szülők gyerekei szoktak. Az ivásba halt bele, soha nem tudta abbahagyni, és fogalmam sincs, hogy akarta-e. Azóta felnőttem én is, és nem lettem függő, bár egész életemben rettegtem tőle, hogy az leszek. Valószínűleg ez mentett meg, mert a leginkább veszélyes időszakban (15 – 25 év között) nem ittam egy kortyot sem és soha nem dohányoztam. 

Ma már sokkal többet tudunk a függőségekről, mint akkoriban, amikor az én életemet keserítette meg. Ma már tudjuk, hogy a függés komoly agyi elváltozást okoz, ami azonban képes a regenerálódásra. Ma már tudjuk, hogy a függés egy olyan krónikus betegség, ami viselkedésbeli tüneteket okoz. És igen, van a függőnek felelőssége a gyógyulásban még akkor is, ha maga a függés egy betegség. Egy cukorbeteg is felelős azért, hogy számolja a bevitt szénhidrát mennyiségét és gondoskodjon az inzulin beviteléről. A függő is felelős azért, hogy kezelésre járjon és ne használja többé a szert, amitől függ. Még akkor is, ha ez nagyon is nehéz.

Én magam soha nem voltam részeg, de nagyon sokat tudok a részegségről. Képes vagyok egy sóhajból, egy lépésből, a kulcs zörgéséből és egy fél pillantásból felismerni még most is, még egy idegent látva is. Képes vagyok azt is megmondani, hogy egy 10-es skálán milyen súlyos. Azt is meg tudtam mondani az apámról, hogy meddig tart a bódultság és mi lesz utána. Sőt, tovább megyek, ha aznap nem találkoztunk, de másnap reggel utána mentem a mosdóba, akkor a wc szagából meg tudtam mondani, hogy ivott-e előző este és mennyit. És még csak általános iskolás voltam. Ezt azoknak a szülőknek mondom, akik azzal áltatják magukat, hogy a gyerek még kicsi, nem veszi észre, hogy mi zajlik körülötte.

Rengeteg tévhit van a köztudatban a függőségekkel kapcsolatban. 

Az egyik az, hogy a függőnek el kell érnie a mélypontot, mert addig nem fog tudni leállni. Ez nem igaz. Sokkal több esélye van a gyógyulásra, ha még a mélypont előtt kap szakszerű segítséget, mert akkor még sokkal több olyan dolog van az életében, amiért érdemes meggyógyulnia. Amíg van családja, van munkája, van élete a függésén kívül, addig van olyan megtartó környezete, akik támogatni tudják a gyógyulásában. Mikor mindezt már elveszítette, sokkal nehezebb megtalálni azt, amiért érdemes életben maradnia. 

Egy másik tévhit az, hogy a függővel konfrontálódni kell ahhoz, hogy észhez térjen. Nem így van. Attól csak a feszültség nő minden érintettben, a függő pedig azonnal a szerhez fog nyúlni, hogy jobban érezze magát egy nagy vita után. A veszekedéstől kimerülnek a családtagok, nő a reménytelenség és a csalódottság, egyre inkább eltávolodnak egymástól. Ez igaz akkor is, ha nem a szülők, hanem a kamasz gyerek a függő. Itt fontos megjegyezni, hogy nagyon kevés esetben kezdődik el egy függőség 30 éves kor fölött. Az esetek többségében tizenéves korban kezdődik, csak a szülők nehezen veszik észre. Vagy ha észre is veszik, úgy vannak vele, hogy had tombolja ki magát a gyerek, ők is hasonlóan viselkedtek fiatalon, mégse lett baj belőle. És ez igaz is sok esetben, de nem mindenkinél. Arról ma még keveset tudunk, hogy min múlik, hogy valaki szerhasználata függőséghez vezet-e. Van genetikai összetevője, de van környezeti összetevője is. Ha egy gyereket bántanak, ha olyan családban él, ahol nincsenek szabályok, oda megy és akkor, akivel és amikor akar, ha elérhetőek számára a káros anyagok, akkor nagyobb esélye van a függőségre, mint annak, aki védett közegben él. 

Mit csináljanak hát a családtagok a konfrontáció helyett, ha egyikükkel kapcsolatban felismerték, hogy függőséggel küzd? A pozitív környezet, a bátorítás sokat segít. Ha megkeresik, hogy a szerhasználaton kívül mi az, ami még örömet okoz az érintett családtagnak, és alternatívát kínálnak neki, ha igyekeznek az erősségeit visszajelezni neki a hibáztatás és a folytonos felelősségrevonás helyett, az segít. Ha jó a kapcsolatuk, és a javaslat a kezelésre így érkezik meg a függőhöz, akkor nagyobb eséllyel fogadja el, mintha egy ordibálós vita során hallja, hogy kérjen segítséget, és a cél az, hogy eljusson a kezelésre. 

Ami legalább ugyanilyen fontos: ha nem mentik meg többet a családtagot a függősége következményeitől, azzal rengeteget segítenek neki. Ha nem ők teszik ágyba, amikor az előszobában esett össze, nem falaznak a munkahelyén és az iskolában, nem falaznak a többi családtag előtt. Ha nem tud elmenni egy programra, akkor nem azt mondják, hogy beteg, hanem az igazat: nem tud felkelni, olyan másnapos. Ha a függő folyamatosan találkozik a következményekkel, akkor hamarabb jut el oda, hogy abba akarja hagyni és meg akarjon gyógyulni.

És még egy tévhit: a függőnek akarnia kell a gyógyulást ahhoz, hogy segíteni lehessen rajta. Nagyon kevés az az ember, aki pusztán azért kér segítséget, mert ő maga úgy döntött, hogy le akar állni. Többnyire van valamilyen kényszerítő tényező: elveszti a munkáját, elhagyja a társa, nem láthatja a gyerekeit, kirúgják az iskolából, letartóztatják. Ennek a kényszernek a hatására kezdi el a kezelést, majd közben talál még ezer olyan okot, amiért érdemes szer nélkül élnie. Ha időben jut el a kezelésre, mielőtt mindenki, aki valaha szerette elfordul tőle, sokkal nagyobb esélye van a gyógyulásra. 

Azt ma már szerencsére sokan tudják, hogy a visszaesés a gyógyulás része, nem azt jelenti, hogy a kezelés nem volt hatásos. 

Miért olyan nehéz maga a gyógyulás és egyáltalán a segítség kérése? A függőség egy stigmatizált állapot ma még. Mivel a magatartás megváltozásával jár, ezért rengeteg szégyen és bűntudat társul hozzá. Szégyelli magát a függő és szégyellik magukat a családtagok is. Ma az erőt és a önbizalmat díjazza a társadalom, gyengének és elesettnek lenni takargatnivaló dolog. Az erős ember az, aki a problémáit maga oldja meg és nem teregeti ki a családi balhékat idegenek előtt. És pontosan ez az attitűd az, ami az én életemet még nagyobb pokollá tette, mint ami volt gyerekkoromban. Nem lehetett beszélni arról, hogy mi zajlik otthon (még a tágabb családban sem), nem is kaptam sem én sem senki más szakszerű segítséget. És ez az, ami a legkevésbé változott az elmúlt évtizedekben. Rengeteg gyerek és házastárs jár úgy iskolába és dolgozni ma is, hogy egy függővel élnek együtt, de erről nem beszélnek, a feszültség nő, a kapcsulatuk romlik de mégsem lépnek, mert azt várják, hogy majd a függő magától belátja, hogy tenni kell valamit. Nem fogja, főleg ha mindenki falaz neki. Talán az lenne ma a legfontosabb, hogy beszélni lehessen róla. Beszélni kell róla, és rengeteget segít, ha egy szakemberrel teszik meg, aki nem érintett, aki nem csalódott, nincsenek elvárásai sem a függővel, sem a családtagokkal szemben. A legjobb, ha egy addiktológust keresnek meg, aki ismeri a ma elérhető kezeléseket, de ha az ez még túl nagy lépésnek tűnik, akkor írhatnak nekem ITT.

Egy korábbi cikkem a témával kapcsolatban: Hogyan lehet együtt élni egy alkoholistával?

 

Egy gondolat ezen: “Veszélyes tévhitek a függőséggel kapcsolatban

  1. Pingback: Hogyan lehet együtt élni egy alkoholistával? - Mediációk.hu

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..