Rövid időn belül 3 esetről is hallottam. Egy tanár, akivel egy időben együtt dolgoztam, majd két gimnazista, akiket nem ismertem ugyan, de azt hiszem, akár ismerhettem is volna őket. Meghaltak. Tehettem volna valamit, ha még mindig iskolában dolgoznék? Megtudtam volna, hogy mire készül ez a három ember? Időben megtudtam volna?

Egyáltalán nem biztos, pedig mindent megtettem volna. Amíg iskolában dolgoztam, jártam órákat tartani, foglalkoztam csoportokkal és foglalkoztam a diákokkal egyesével is. Beszéltem a tanárokkal, szülőkkel, portásokkal, mindenkivel, aki kapcsolatban van a tanulókkal. Nem tudni, ki az, akinek feltűnik egy szomorú, sokatmondó pillantás, aki elcsíp egy beszélgetést, elolvas néhány árulkodó sort.

Azt tudtam, hogy azt, aki öngyilkossági gondolatokat forgat magában, csak nagyon nehezen érhetem el közvetlenül (bár erre is volt példa szerencsére), hiszen nem egy szakember társaságára vágyik elsősorban.

A barátok azok, akiket meg lehet szólítani. A barátok, osztálytársak azok, akiknek segíteni lehet abban, hogy mit tegyenek, mit mondjanak annak, aki elárulja nekik az elmondhatatlan titkot: ki akarnak szállni.

Hogyan csináljuk?

• Beszélgetések a tabu témákról

Akár egy osztályfőnöki órát is lehet szánni a tabu témák feldolgozására, és már ennyi is elég lehet ahhoz, hogy a diákok sokkal jobban tudják, hogy mit tehetnek a társaikért. Ismerni fogják a figyelmeztető jeleket (nem csak a lehangoltság, nem csak a kedvetlenség és nem csak a tanulmányi eredmény romlása az), tudni fogják, hogy mit tehetnek, hogyan segítsenek. Egy beszélgetés alatt el lehet oszlatni a félreértéseket, hiedelmeket, téveszméket. Pl.: miért nem igaz az, hogy „Aki beszél róla, az nem teszi meg…”

• Játsszuk el! 

Helyzetgyakorlatok, tematikus témák feldolgozása drámapedagógiai eszközökkel sokkal „emészthetőbbé” teszi a nehéz kérdéseket a tanulóknak. Érdemes kicsit több időt hagyni a játékra, de akár már egy dupla óra elegendő lehet ahhoz, hogy más nézőpontból lássák a diákok a nehezebb helyzetben levő társaikat, és a saját szerepüket.

• Szülők bevonása

Amikor egy tizenéves megpróbál véget vetni az életének, mindig előkerül a szülők felelősségének a kérdése. Hogy nem vették észre, hogy baj van, miért nem tettek valamit? Olyan kérdések ezek, amelyekre nincs válasz, mert hogyan is gondolhatna egy szülő arra, hogy a gyereke arra készül, hogy meghaljon?

Kinek jut eszébe, bármilyen nehéznek is tűnik épp az élete, hogy ezen a módon keressen választ a kérdéseire? A szülők már tudják, hogy a problémákat meg lehet oldani, több módját ismerik a megoldások megtalálásának, tudják, hogy semmi nem tart örökké, hogy a legreménytelenebbnek tűnő helyzetekből is van kiút. A kamaszok nagyon jól tudják álcázni otthon, hogy bajban vannak, képesek elhitetni a környezetükkel, hogy minden rendben van. Senki nem olvas a másik ember gondolataiban, a szülők sem.

Nem az a kérdés tehát, hogy hol van a szülők felelőssége, hanem az, hogy mit tehetünk mi szakemberek azért, hogy valódi segítséget adjunk nekik? Hogyan könnyíthetünk a helyzetükön? Hogyan segíthetünk nekik felismerni a figyelmeztető jeleket?

Egyik módja az, hogy rendkívüli szülői értekezlet keretében tartunk olyan foglalkozást, ahol minden kérdésükre választ kaphatnak, és főleg, ahol konkrét eszközöket adhatunk át nekik a problémás helyzetek kezeléséhez.

Egy másik lehetőség egy online elérhető anyag összeállítása, amit megtalálhat az, akinek szüksége van rá, és amit használni tud bárki, aki úgy dönt, hogy tesz valamit a gyerekeiért. Ennek megvalósítása már folyamatban van.

Te is segíthetsz benne, ha leírod, hogy milyen kérdésekre szeretnél választ kapni, mi az, ami az öngyilkossággal kapcsolatban felmerült benned, amire szükséged lenne ahhoz, hogy segíthess annak, aki bajban van, és nem lát kiutat maga előtt. Tedd fel a kérdéseidet ITT, és a válaszok benne lesznek a szülőknek szóló összeállításban.

• Kortárs képzés az iskolában

Erről már sokat írtam és beszéltem, több helyen már folyamatban is van a megvalósítása. Fél éven át tartó program az iskolában, 20-25 diák részvételével. Olyan képzést kapnak, ami több, mint egy beszélgetés, több, mint amit az osztályfőnöki órák adhatnak.

A képzésen részt vett diákok tudni fogják, hogy hogyan ismerjék fel azokat a társaikat, akiknek valamilyen formában segítségre van szükségük, de erről nem beszélnek senkinek.

Tudni fogják, hogy mi a teendő akkor, ha felismerik, hogy valakinek valamilyen evészavara van (anorexia nervosa, bulimia…), ha valakit valamelyik szülője bántalmazza, ha valaki öngyilkosságot fontolgat. Képesek lesznek felmérni, hogy milyen esetekben szükséges szakemberhez fordulni, hogy mikor kell azonnal bevonni egy felnőttet.

Mindehhez a képzésen részt vevő tanulók szupervízori segítséget is kapnak, ráadásul mediátori képzésen is részt vesznek, úgyhogy konfliktusos helyzetben is lehet hozzájuk fordulni. (Ha ennél bővebben érdekelnek a részletek, írj egy emailt, ITT megteheted, és bővebben mesélek a projektről!)

Tehetünk azért, hogy a gyerekek ne az öngyilkosságot tartsák az egyetlen kivezető útnak a nehéz helyzetükből.

Ami biztos, hogy nem működik, és nem is segít: a szőnyeg alá söpörni a kérdést, várni, hogy majd magától minden megoldódik. Abban hinni, hogy ha nem beszélünk róla, nem is létezik a probléma.

Attól nem lesz több öngyilkosságot fontolgató fiatal, mert foglalkozunk a kérdéssel, segítséget viszont jóval többen kaphatnának, mint most.