Ahhoz, hogy az Isztambuli egyezmény életbe lépjen, ratifikálni kellett volna. Egy évvel ezelőtt aláírásra került, ideje lett volna elfogadni a határozatot, de aztán jött egy hatalmas NEM.  És mindezt arra hivatkozva tették (nem tették), hogy az egyezmény nem tartalmazza a – szerintük – legsúlyosabb családon belüli erőszakot: az abortuszt.

Jól összekutyulódtak itt a a fogalmak. Családon belüli erőszak az, amikor egy férfi vagy nő szóban, tettleg vagy mulasztással szándékosan lelki és/vagy fizikai fájdalmat akar okozni egy családtagjának. Házastársának vagy gyermekének. Vagy anyósának.

(Bár akkor, amikor egy bántalmazó kapcsolat gyilkossággal való végződését eufemizálja a sajtó, és „szerelemféltésből elkövetett emberölésnek” titulálja azt, sok jóra ne számítsunk.)

Vegyük sorra:

Kezdetben: a családon belüli erőszak – vegyük most a házastársak közöttit, és bár tudom, hogy nemcsak férfiak, de nők is lehetnek az elkövetők, most csak arról fogok beszélni, amikor a férj bántja a feleségét – nem azzal kezdődik, hogy a férfi megüti a nőt.  

A bántalmazó kapcsolatok többnyire hatalmas, mindent elsöprő szerelemmel kezdődnek. Nő és férfi egymásra talál, úgy érzik, minden egyes lépés az életükben a másik felé vezetett, hogy ez sorsszerű és elkerülhetetlen találkozás volt. A hatalmas érzelmek és a szenvedély elsöpör minden kétséget, általában gyorsan összeköltöznek, és össze is házasodnak.

Azután: a kapcsolat dinamikájának következő szintje az, amikor a férfi kisebb korlátozásokat vezet be, általában észrevétlenül: a feleség inkább ne találkozzon a barátnőivel, legyenek csak ők ketten magukban, lehetőleg ne is dolgozzon. A korábbi kapcsolatok szép lassan leépülnek. A férfi nem szereti a barátnőket, a rokonokkal sem jön ki túl jól, dehát ők nem is értik meg, ami kettejük között van, ők nem ismerik a nőt úgysem, csak kihasználják, stb.

Minél tovább mélyül a kapcsolat, annál egyértelműbben látszik, hogy a nőnek nem lehet igazán saját, a férfitől külön élete. Ekkor még nem agresszióval, inkább érzelmi zsarolással éri ezt el: tudod, mennyire hiányzol, ha nem vagy itt este, nem szeretek nélküled itthon lenni, egész nap arra várok, hogy együtt legyünk, te pedig el akarsz menni a barátnőiddel? Azok csak libák, nem becsülnek téged, nem úgy, mint én… A nőnek ezek a jelek talán nem is tűnnek fel, talán csak örül, hogy valaki annyira akarja őt, hogy egy percet sem bír nélküle.

Szóban: a következő szinten a férfi leszólja mindazt, amit a nő szeret. A munkáját, a hobbiját, a kedvenc tárgyait, a zenei ízlését, a vágyait, a rokonait, barátait, mindent. Ezzel eléri, hogy a nő önbecsülése lassan, de biztosan fogyni kezdjen. Hiszen, ha minden rossz, ami neki tetszik, amit ő szeret, akkor ő sem lehet túl jó és értékes.  Őt magát is leszólja a férfi: te ezt úgysem tudod megcsinálni, neked ez nem megy, te ehhez nem vagy elég okos.

Aki ezt hallja nap, mint nap, az legyen bármilyen értelmes, intelligens, elkezd kételkedni magában. Ezért is lehetséges, hogy a bántalmazó kapcsolatok áldozatai nem mind buták és ostobák, akik nem veszik észre, hogy mi folyik körülöttük. Nagyon nehéz észrevenni annak, aki benne van, főleg, ha már nincsenek emberei, akikkel meg tudná beszélni, akik visszajeleznék, hogy ez gáz, fuss el onnan!

Ami miatt még nehezen észrevehető ez a dinamika az az, hogy miután a férfi lehülyézi a nőt, bocsánatot kér, mentegetőzni kezd: ne haragudj, nem tudom, mi ütött belém, tudod, a munka, a stressz, te vagy életem szerelme, stb. És azonnal a kezdeti hatalmas érzelmeknél tartanak. A nő megerősödik hitében: tényleg szeret.

Tettleg: változó, hogy milyen hosszú a csak szóbeli bántalmazás ideje, de mire legelőször lök rajta egy nagyot a férfi, a nő önbecsülése már romokban, társasága nincs. Egyetlen dolog biztos: a csapda és a szégyen.

Amikor összejöttek, mindenkinek áradozott, hogy milyen fantasztikus párra talált, aztán eltűnt, nem ment el a baráti találkozókra, szülinapokra… most hogy hívjon fel valakit ennyi idő után, hogy a szuper férjem fellökött, mit csináljak? Nem olyan könnyű, igaz?

Főleg, hogy ezután ismét a mézeshetek következnek: bocsánat, többé nem fordul elő, szeretlek! Megváltozom!

Mulasztással: ha a nő dolgozik: drágám, legyen közös a számlánk, úgy egyszerűbb minden! Jajj, te kis buta, te nem értesz a pénzhez, majd én beosztom, hogy mindenre jusson. Aztán a nő azon kapja magát, hogy akkor van pénze, ha a férje ad neki. Akkor tud bevásárolni, ha a férje pénzt ad rá. És mivel ő buta, aki össze-vissza költ, a vásárlás után szépen el is kell számolnia azzal, amit elköltött. Forintra. Van ennél megalázóbb egy felnőtt ember számára?

Ha éppen a nő nagyon idegesíti a férjet, az fogja magát, és egy szál pólóban kicsukja a teraszra, hogy nyugodtan tudja nézni a meccset.

A tettlegesség sem áll meg az első fellökésnél, durvul az évek során.

Mi van, ha gyerekük is van?

Többnyire van, hiszen úgy teljes a kontroll a nő felett, ha egy gyereket is védenie kell. Tökéletesen lehet vele zsarolni: ha nem viselkedsz, vele is ezt fogom tenni. Ha bárkinek beszélsz erről, soha többé nem látod viszont. És tényleg nem látja.

Ezek a nők, labilisak, idegesek, állandó rettegésben élnek, valaki folyamatosan megalázza és megveri őket, egy kiflit sem vehetnek a saját akaratukból. Ennek vannak jelei, ezt a környezet (például az óvoda, iskola), észreveszi. És mit lát mondjuk az óvónéni az apából? Erős, határozott, szereti a gyereket (neki mindig szót fogad!), kedves és udvarias. Dolgozik, övé a ház, neki van bevétele. Válás esetén kinek adja a bíróság a gyerek felügyeleti jogát?

Nagyon nehéz kilépni egy bántalmazó kapcsolatból. És nemcsak azért, mert se pénze, se barátai nincsenek a nőnek, és nemcsak azért, mert az reméli, egyszer tényleg megváltozik (mint mr. szürke).

Nehéz azért is, mert tudja, hogy a „ha elhagysz, megöllek” fenyegetőzés nemcsak fenyegetőzés, hanem egy nagyon is reális és valószínű lehetőség. Szóval, ha legközelebb ezt olvasod az újságban: XY szerelemféltésből leszúrta házastársát, akkor tudd, hogy mi volt ennek az előzménye.

Segítség: lehetne segíteni. Lehetnének védett házak, lehetne olyan az áldozatvédelem, hogy a bántalmazó nők el merjék mondani, mi történt. Lehetne segíteni. Nem kellene sok gyereknek ilyen családban élni. A bántalmazót le lehetne csukni.

Sok minden lehetne, amihez az első lépés az Isztambuli egyezmény ratifikálásáról szóló határozat elfogadása lett volna.

És hogyan jön mindehhez az abortusz? Gőzöm sincs.

Kérdésed van? Elmondanád a véleményed? Itt megteheted!