Mediációk.hu

Húsvéti levél

Kedves Gyarmati Katalin!

Karácsony táján találtam rá a honlapjára, amikor kedvenc dalomat szerettem volna meghallgatni (erről a dalról van szó), arra kerestem rá a neten. Amit a dal mellett még kaptam, az igazi karácsonyi ajándék volt a számomra.  Azóta rendszeres olvasója vagyok a honlapjának. Sok barátnőmnek, ismerősömnek ajánlottam már az írásait, gondjaikhoz méltó megoldásképpen.

Amikor lehetőség nyílt hírlevélre történő feliratkozásra, az elsők között voltam. Két kamasz fiú édesanyjaként rengeteg segítséget kaptam Öntől így ismeretlenül is, amit szívből köszönök.

Húsvétra készülődvén, munka után két héten át nem sok időm volt a számítógéphez leülni. Esténként nagyon fáradt voltam mindig és sosem tudtam igazán kipihenni magamat. De most, amikor a ház már ragyogott, a süteményeket megsütöttem és minden készen állt az ünnephez, végre ismét szerettem volna leülni, egy kicsit netezni, olvasgatni.

Ebből lett kamasz fiaim nagy felháborodása és sohasem látott nagy veszekedés, ami engem nagyon kétségbe ejtett. Egyedül nevelem őket, egy számítógépünk van. Egymás között megtanulták beosztani a gépnél töltött idejüket – mondanom sem kell, rengeteg veszekedés volt ebből is régebben. Én általában csak késő este használom a gépet, amikor ők már alszanak. Így nem kell velük konfrontálódni. De most – tavaszi szünet van, egész nap itthon vannak – hatalmas veszekedés lett abból, hogy én akartam a gép előtt ülni délután.

Ez a veszekedés felszínre hozott sok-sok mélyen eltemetett konfliktust, amelyeket eddig a szőnyeg alá söpörtem a béke érdekében. Kimondásra kerültek olyan dolgok, amelyekről nem is hittem volna, hogy kimondhatóak. Valóságossá vált, ami csak árnyék volt. Súlyos kérdések vetődtek fel, amelyeket most nem szeretnék részletezni – szívesebben tenném meg egy személyes beszélgetés alkalmával.

Szembe kellett néznem azzal, hogy így nem mehet tovább. A fiaim már nem azok a kisgyerekek, akik néhány éve voltak. Kamaszodnak, változnak, rohamos sebességgel. Másképp látnak dolgokat, másképp gondolkodnak. Mert gondolkodnak. Még ha sokszor ügyesen titkolják is. Nagyon sok mindent gondolnak, amit nem mondanak ki. Hirtelen úgy éreztem, már nem is ismerem őket. Nem működik tovább úgy az életünk, nem működhet tovább úgy, ahogyan ezelőtt, amíg kisgyerekek voltak. Ezután már nem. Muszáj változtatni.

Aznap ők nyertek, leülhettek a gép elé, én pedig némán tettem vettem és emésztgettem magamban zűrzavaros érzelmeimet. Néztem őket, ahogy együtt hajolnak a monitor fölé, játszanak valami zombis-öldöklős rémisztő játékot hol bíztatva, hol lehülyézve egymást.

Szeretem őket és a legjobbat akarom nekik. Az apjuk rég lelépett, már új családja van, rá nem számíthatnak. Az én felelősségem, mi lesz belőlük. Okosak, gyönyörűek. Két külön kis egyéniség. Az ÉN FIAIM.  Büszke vagyok rájuk úgy, ahogy vannak – de nagyon aggódom is értük. Félek. Úgy érzem, ki vannak szolgáltatva az egész világnak. Abba a korba értek, amikor elég egy-két rossz döntés, rossz befolyás és máris a rossz úton találják magukat. És még csak nem is tudnak róla. Én vagyok egyedül, aki felelős azért, hogy ez ne történjen meg velük, hogy észrevegyék.

De hogyan? Mit tehetnék? Szeretem és legjobb tudásom szerint nevelem őket. Mégis úgy érzem, valahol elveszítettem az irányítást. Ami kisebb korukban működött, az már nem működik többé. Megváltoztak és változnak folyamatosan. Új emberek lettek. Hogyan tehetném a legtöbbet értük? Hogyan tehetnék azért, hogy jó irányba terelgessem őket, védjem őket, de ne érezzék se koloncnak, se bilincsnek, se „cikinek” a szeretetemet, a szándékaimat, a tanácsaimat, az értük való aggódásomat?

Késő éjjel ültem a gép elé végül aznap, amikor már aludtak (vagy a szobájukban nyomkodták a telefonjukat). Nyomta még a szívemet a délutáni veszekedés, az elhangzott fájó, nehéz szavak – de úgy éreztem, valahogy meg is könnyebbültem. Megkönnyebbültem, mert szembenézhetek azzal, aminek eddig csak az árnyéka vetült a mindennapokra, amit próbáltam nem észrevenni, nem venni tudomást róla. Valahogy jó érzés volt, hogy szembenézek vele: fel fognak nőni. Nagyon hamar. De szerencsére addig még sokat tehetek értük.

Szokás szerint beléptem a Facebook-ra, pörgettem lefele a húsvéti tojások és jókívánságok között. Próbáltam az agyamat kiüríteni. Ekkor pillantottam meg az üzenőfal sűrűjében szinte világító, derűs képet, vidám kamaszok seregével – és a feliratot: KAMASZNAVIGÁTOR.

Mintha nekem szólt volna. Nem gondolkodtam, úgy éreztem valahogy, hogy ez egy jel, amit nem véletlenül pillantottam meg. Rákattintottam, és olvasni kezdtem… akkor tudatosult bennem, hogy arra a honlapra vezetett, amire karácsonykor már rátaláltam. Megváltozott, megújult, de ez az a hely. Végigolvastam, és alig hittem a szememnek: mintha az életembe, a problémáimba látna bele, mintha épp nekem szólna minden szava. Nem volt kérdés: megrendeltem a könyvet, és kértem hozzá  mindent, ami csak járhat mellé. Olyan izgatottan aludtam el aznap, mint gyermekkoromban az első táborozásom előtti éjjelen. Azzal az érzéssel, hogy aznap, amikor felismertem, tennem kell valamit, muszáj tennem valamit a gyermekeimért, a velük való jó kapcsolatomért, felismertem, hogy segítségre van szükségem, változásra, változtatásra van szükségem – ugyanazon a napon a válasz, a megoldás is rendelkezésemre ált.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.