mintha nem is te volnál…

Aztán nagyot nevetnél, mintha mégis te lennél…

Ez a dal, ez a szöveg, ezek a sorok jutottak eszembe akkor, amikor a beszélgetőtársamat hallgattam. A történet az övé volt, bár hasonló azt hiszem, már sokakkal megesett, ezért is szerettem volna megosztani.

Fiatal párról van szó, a fiú keresett fel. Elakadt, és szüksége volt valakire, akivel beszélgethet, aki nem érintett a problémájában, és aki nem sajnálkozni szeretne rajta. Így talált rá a megoldásfókuszú beszélgetés lehetőségére. Találkoztunk.

Mi a legnagyobb vágya? Az, hogy a barátnője visszamegy hozzá. Nem szakítottak, de szétköltöztek. Hülye voltam, mondja. Már 6 éve éltünk együtt, nagyon fiatalon jöttünk össze. Egy nap ránéztem, és nem tudtam, hogy szeretem-e még. Mindig együtt voltunk, mindent együtt csináltunk, mindent tudtunk egymásról. Szerettem volna tudni, hiányzik-e, ha nincs velem, ezért azt javasoltam, tartsunk egy kis szünetet.

Azonnal hiányozni kezdett, de neki ez a szünet valahogy új lendületet adott az életében, ismét találkozott a barátaival, moziba, bulizni ment, jól érezte magát. Egy hétig nem láttam, és nem ismertem rá. Kivirult.

Arról beszéltünk, hogy mit csinálna, ha barátnője visszamenne hozzá, és csupa olyan dolgot sorolt fel, amiket az ember egy új kapcsolat elején tesz: programok, szórakozás, események, romantika, meghittség. Beszélgetés, megosztás, együttlét. Megfogalmazta azt is, hogy talán a figyelem volt az, ami eltűnt az évek során. Nem figyelt oda a szerelmére, azt hitte, hogy ha ő jól érzi magát, az elég, az teszi boldoggá a másikat – de ma már tudja, hogy ez nem igaz.

Mindketten változtak, de ő nem vette észre, barátnője milyen irányba indult el. Újra meg kellett volna ismernie, úgy kellett volna egyszer hazamennie, mintha nem is ő lenne, mintha akkor látta volna először.

Ahogy kimondta, és megfogalmazta, hogy mi az, amit szeretne, már nem érezte úgy, hogy elakadt, már látott egy utat maga előtt. Azt még nem tudni, hova visz ez az út, de az biztos, hogy az önismerete mélyült, és kibillent a holtpontról. Azt is képes volt kimondani, hogy mindenképpen jó, hogy történt valami, még ha most már másképp csinálná is, nem bánja, hogy ez történt.

Belátta, hogy a monotónia, az állóvíz nem tett jót a szerelmüknek. Az, hogy felkavarodott minden, ijesztő, de legalább valami változott – annál,  hogy úgy éltek huszonévesként, mint a nyugdíjasok, most jobb jöhet.

És még egy fontos dolog: abbahagyta azt önkínzást és az önsajnálatot. Már nem az megy megállás nélkül a fejében, hogy „hogy lehettem ilyen hülye, most itt vagyok egyedül, miért történt velem ez…”.

Hasonló cipőben jársz? Úgy érzed, elakadtál? Keress fel, kattints ide!

Vagy iratkozz fel a hírlevelünkre még több érdekes történetért!

[wysija_form id=”1″]