Munkám során számtalan esetben találkoztam a címben szereplő jelenséggel, vagyis azzal, hogy egy gyermek, látszólag egyik pillanatról a másikra úgy döntött, többet nem megy iskolába. Van ehhez joga? Amíg nem töltötte be a 16. életévét, nincs. Megteszi ennek ellenére? Minden további nélkül. Mit tehet ez ellen a szülő?

Miért történhetett ez?

Mielőtt feltennénk a kérdést, hogy mégis hogyan tovább, érdemes átgondolni, egyáltalán hogyan, honnan jutottunk el idáig. A jelenség túlnyomórészt a preadoleszcens, vagy kamaszkorban lévő gyermekek körében jelenik meg. Eleinte csak kisebb késések ütik fel a fejüket, aztán már előfordul, hogy egy-két órára be sem megy. Gyakran érzi azt, hogy beteg, a háziorvos pedig készségesen kiírja egy hétre a hasfájós diákot, hiszen az ő felelőssége, ha a gyermek valóban beteg, és ő nem tett meg minden lehetséges lépést.

Az iskolában lehet, hogy eleinte elnézőek a tanárok. Jól van, késtél, most az egyszer nem írom be, de többet ne forduljon ám elő. Ez a héten a harmadik késés, negyedszerre már hidd el, nem fog érdekelni, hogy kimaradt egy járat! Tudod ugye, hogy már rég igazolni kellett volna a hiányzást? Na, nem baj, de jövő hétre itt legyen ám a papír!

Aztán eljön a következő szakasz, amikor tényleg bekerül az ellenőrzőbe, vagy az elektronikus naplóba a késés, és az abból összeadódó igazolatlan óra. Nem baj, egy óra nem a világ. Ebből még senkinek sem lett baja. Ettől még nem fogok megbukni.

A sok betegség, hiányzás is megbosszulja magát. Egyre nehezebb bepótolni a tananyagot. Egyre több és több anyagot kellene bemásolni a füzetbe. Egyre több tanár „nyaggat” a bepótolandó dolgozattal, vagy azzal, hogy kevés a jegy, felelni kéne. Egy-két napnyi kihagyott anyag pótlására még csak-csak ráveszi magát a diák, feláldozva egy teljes délutánját. Egy heti anyag ugyanakkor nagyon soknak tűnhet. Két heti még többnek. Sok-sok egy heti anyag pedig tűnhet annyira reménytelennek, hogy már inkább bele se fog. De nem baj, majd lesz valahogy, ezután majd figyelek minden órán, szerzek pár jobb jegyet, és ki sem derül, hogy 3 heti anyaggal maradtam adós. Igen ám, de aztán jön a hidegzuhany, amikor hiába figyel matekórán a cosinus tétel bizonyítására, mikor a sinust, hát azt sajnos kihagyta. Mikor hiába veszik angolórán a folyamatos jelen gyakorlását, magát a nyelvtani szabályt nem tanulta meg. És ekkor jöhet el az a pont, amikor feladja az egészet. Lesz, ami lesz, már nem is érdekel. Sőt, igazából teljesen hülye vagyok az egészhez, nem is nekem való az iskola. Nem számít már, mi lesz, nem megyek többet, és kész.

Képes annyira megmakacsolni magát egy kamasz, hogy tehet bármit a szülő, akkor sem megy iskolába. Kérlelheti, zsarolhatja, próbálhatja megvesztegetni, fenyegetheti, de a válasz egy csökönyös, határozott nem.

Már a kezdeti késések mögött is húzódik egy mélyebb válasz a „miért?” kérdésre. A felszínen azért, mert elaludtam, mert lekéstem a buszt, mert megvártam a haverokat, barátnőket. A felszínt megkapargatva kiderül, hogy mi is áll ezek hátterében. Fontos, hogy a szülő és gyermeke között folyamatos, nyílt kommunikáció folyjon. Teremtsünk meg egy olyan légkört, ahol a gyermek, különösen egy kamasz őszintén elmondhatja, mi bántja, mi zavarja, anélkül, hogy attól kellene tartania, lekicsinylik az érzelmeit, bagatellizálják a problémáit. A „bezzeg az én időmben, ha ezt csináltam volna…” kezdetű mondatok, vagy az „engem nem érdekel, de ha nem mész, akkor…” kijelentések pont az ellenkező hatást érik el. A kamasz nem élt a mi időnkben, és még ha nem is mutatja, igenis vágyik arra, hogy érdekeljen minket. Érdekeljen minket a baja, a sérelmei, a problémái.

Juli

Juli átlagos tanuló volt egy budapesti középiskolában. Édesanyja szerint Julival soha nem volt gond általános iskolában, de a középiskolában már egyre inkább. Kezdetben csak nem kelt fel időben, elkésett az első óráról. Később már volt, hogy az első órára be sem ment, csak a másodikra. Szép lassan Juli eljutott oda, hogy már fel sem kelt dél előtt, felkelés után pedig otthon maradt. Anyukának fogalma sincs, Juli miért késik el, miért nem kel fel reggel. Hiába keltegette, visszaaludt, mert álmos volt. Aztán pedig anyukának is el kellett indulnia dolgozni, nem tudta ellenőrizni, Juli felkelt –e. Az első és legfontosabb lépés az volt, hogy kiderüljön, Juli miért álmos reggel. Ki is derült: Juli éjszakánként, titokban az ágyából a telefonjáról Facebookozott, órákon keresztül, gyakran hajnalig. A közösségi oldalon kötött barátságokat, melyek fontosak voltak számára. Az iskolában nem érezte jól magát, nem talált olyan osztálytársakat, akikkel szívesen barátkozott volna. Nem érdekelte a szakma sem, amit tanult, nem találta a helyét az osztályban sem. Rövid idő alatt a Facebook lett szociális életének egyetlen színhelye, és az éjszaka terhére élt közösségi életet a délelőtti, iskolai idő helyett. Juli édesanyja belátta, hogy annak idején nem feltétlenül a legmegfelelőbb iskolát választotta lányának, és közösen kerestek egy olyan középiskolát, ahol Juli is szívesen tanulna, és az iskolalátogatás alkalmával is szimpatikusnak érezte az iskola légkörét, az ott tanuló diákokat.

Tibor

Tibor hetedik osztályos fiú, közepes tanulmányi eredménnyel. Édesanyjának csörög a telefonja pénteken, kora délután. Tibor osztályfőnöke az, aki elnézést kér a zavarásért, csak érdeklődne, mi történt Tibivel. Tibi anyukája nem tudja mire vélni a kérdést, mégis mi történt volna a fiával. Az osztályfőnök csak aggódik, Tibi egy hete nem jár iskolába. Gondolta, biztos beteg lett, amit ő teljesen megért, csak ilyenkor legyenek szívesek a szülők tájékoztatni az iskolát. Tibi édesanyja azt hitte, rosszul hall. Ő nem tudott semmilyen betegségről, a fia egészséges, mint a makk. Hazaérve kérdőre vonta Tibit, aki csak a vállát vonogatta. Nincs kedve iskolába menni, nem szereti az iskolát, sem a többieket, elment a kedve, hagyják őt békén, és kész. Édesanyja és édesapja kérték, ne csinálja ezt. Elmagyarázták, hogy ez nem így megy, ha dolgozik majd, akkor sem teheti meg, hogy egy nap gondol egyet, és nem megy be. Tibit nem érdekli, ő nem dolgozik. Édesanyja könyörgött, menjen be, nem lehet otthagyni az iskolát a hetedik évben csak úgy. Tibit nem zavarná, ha soha nem kellene mennie.

Édesapja még egy pofont is kilátásba helyezett, de Tibi erre is csak a vállát vonta zavartan. Egész hétvégén győzködték, mígnem Tibi feladta az ellenállást, és megígérte, hétfőn bemegy. Hétfő reggel édesanyja megvárta, amíg kilép a kapun, és megnyugodott, hogy fia észhez tért, azt az egy hetet meg majd igazolja valahogy. Hétfőn kora délután ismét csörgött a telefonja, ismét az osztályfőnök hívta. Tibor ma sem ment iskolába, anyuka, ez így nem mehet tovább. Tibi szülei teljesen elkeseredtek, hiszen nemcsak, hogy nem sikerült rávenni a fiukat az iskolába járásra, de most már hazudik is, elindul iskolába, de mire szülei elmennek dolgozni, ő már otthon is van. Úgy döntöttek, aznapra félreteszik a gondokat, és elmennek Tibivel moziba. Tibi felszabadult volt, vidám és mintha visszatért volna a régi, jókedvű kisfiuk is. Másnap sem ment iskolába, de szülei úgy gondolták, stratégiát váltanak. Leültek vele beszélgetni délután.

Látják, hogy Tibi ellenáll, és nem szeretne menni. Látják, hogy nem érdekli az sem, mi lesz vele felnőttként hat befejezett osztállyal. Eddig az ő érveik, szempontjaik voltak terítéken. Most mondja el Tibi, miért nem akar iskolába menni. Tibi először hallgatott, majd kibukott belőle az addig eltemetett bánata. Fél attól a bandától, aminek a tagjai a „menők” az iskolában. Füveznek a wc-ben, és aki nem ezt teszi, azt lúzernek hívják. Két hete fellökték őt és az egyik barátját a folyosón, mindenki előtt, mert kifordultak a wc-ből, amint meglátták a „menő” fiúkat. Nem mernek szólni a tanároknak, mert annak úgysem lenne értelme. Az egyik fiú addig-addig feszítette a húrt órán, addig hangoskodott és viselkedett tűrhetetlenül, amíg az egyik tanár megengedte, hogy kimenjen elszívni egy cigit, és lenyugodva visszajöjjön. Ellopták az egyik lány telefonját, mert azzal csúfolták, hogy gazdag, és majd a szülei úgyis vesznek neki másikat. Órákon hangosan beszólnak annak, aki tudja a jó választ, a tanárok pedig úgy tesznek, mintha nem hallanák.

Tibi szülei elhűlve hallgatták mindezt. A szülői értekezleteken ezeket természetesen nem látták. A fogadóórán csak Tibi tanulmányi eredményéről volt szó. Két választásuk volt: szót emelni, és megváltoztatni a rendszert, vagy új iskolát keresni Tibinek. Az utóbbi mellett döntöttek. Úgy érveltek, hogy sajnos nem egy csapat rossz fiúról van szó, akik megkeserítik társaik mindennapjait, hanem passzivitásukkal, engedékenységükkel a tanárok is akarva-akaratlanul cinkosaikká váltak. Ők egyedül kevesek ahhoz, hogy egy egész tanári karra befolyással legyenek. Inkább kerestek egy új iskolát, ahol Tibi jól érzi magát, és csak akkor nem megy be, ha valóban beteg.

Mik a jogi következmények?

A törvény szerint az iskolának jelzési kötelezettsége van a szülők, a gyermekjóléti szolgálat és a gyámhivatal felé igazolatlan hiányzás esetén. A gyakorlatban ezt sajnos sok iskola nem tartja be, vagy csak akkor jelez, amikor az igazolatlan hiányzás magas számot ért el.

A következmény előbb-utóbb ugyanaz: ha a hiányzás meghalad egy bizonyos számot, a gyermek védelembe vételére kerül sor. A védelembe vétel során felfüggeszthetik a családi pótlék, az iskoláztatási támogatás folyósítását, vagy akár pénzbírságot is kiszabhat a családra az illetékes gyámhivatal.

Amennyiben a gyermek betölti a 16. életévét, nem köteles egyik iskola sem nappali tagozatos hallgatónak felvenni őt, mivel a tankötelezettség csak a tanuló 16. születésnapjáig érvényes. Éppen ezért sajnos a tanulói jogviszony év közben is megszüntethető.

Ha az általános iskolát 16 éven aluliként fejezi be a gyermek, akkor tankötelesnek minősül, és köteles középfokú iskolában tanulni, melyről a szülő felelőssége gondoskodni. Így tehát az nem opció, hogy a 16 éven aluli gyermek nem jár egyáltalán semmilyen iskolába.

Mit lehet tenni?

Manapság nagyon divatos megoldás az iskolakerülésre a magántanulóvá válás. Véleményem szerint ezzel az esetek többségében csak legitimáljuk a „lógást”. A magántanulóság indokolt esetben természetesen hasznos, példának okért egy olyan diák esetében, aki sportol, és az edzések, versenyek miatt nem tud rendszeresen iskolába járni.

Az iskolakerülésre azonban az esetek nagyon kis százalékában lehet megoldás. Azt az üzenetet hordozhatja a kamasz felé, hogy nem baj, most már nem gond, hogy nem mész iskolába. Az iskolakerülés okaira ezzel a lépéssel azonban nem derül fény, és csak látszólag oldódik meg a probléma. A hiányzás jogi következményei alól mentesít, ugyanakkor így még kevésbé lehetséges az, hogy a gyermek hozzájusson az életkorának megfelelő ingerekhez, és teljesítse az életszakaszának követelményeit. A gyermek már egészen fiatal korától kezdve, folyamatosan tanulja a strukturált, rendszerezett időbeosztást. Már az óvodában is megjelenik a játékra fordítható idő és a játékos keretek közé illesztett, fejlesztő feladatokkal töltött idő szétválása.

Ezt a folyamatot drasztikusan szakítja meg a magántanulóság. Hirtelen szakad rá a kamaszra a beláthatatlan, végtelennek tűnő idő. Úgy érezheti, mindenre van ideje, minden ráér másnap, a jövő héten, a jövő hónapban, különösen a tanulás terén. Nincs tere a szocializációnak, hiszen amíg a többiek az iskolában töltik az idejüket és ott szereznek közös élményeket, ő ebből kimarad. Amíg ő ráér akár este 11-ig is kimaradni, hiszen nem kell másnap korán kelnie, addig a többieknek legkésőbb 9-re haza kell érniük. Ha mégis a magántanulóság mellett dönt a szülő, akkor érdemes már az elején keretek közé szorítani azt.

Tisztázni kell, hogy mikor és mennyit kell tanulnia. Megbízhatjuk feladatokkal is a gyermeket. Ha már otthon van, rábízhatunk kisebb bevásárlást, házimunkát. A jutalmakat, zsebpénzt a korábbinál szigorúbb feltételekhez kell kötni. Pusztán azért, mert otthon volt, és nem keveredett veszélyes helyzetbe, vagy nem tett kárt semmiben, ne járjon automatikusan jutalom. Bízzunk meg benne annyira, hogy fontos, az életkorához illő feladatokat, felelősséget ruházunk rá. A gyermek dolga bizonyítani azt, hogy méltó a bizalomra, és a magántanulóság nem elvesztegetett idő.

Egy nagyon fontos terület a nyílt kommunikáció. Elengedhetetlen az őszinte, megértő légkör megteremtése, amelyben lehetősége van a gyermeknek elmondani olyan élményeket, érzéseket, melyeket kínosnak, „cikinek” gondol. Így nem hetekkel, hónapokkal később derül ki egy iskolai verekedés, cyberbullying. Fontos, hogy a gyermek érezze, a szülő meghallgatja, és komolyan veszi kétségeit, különösen a kamaszkorban fellépő szorongásait, félelmeit. Szintén rendkívül fontos, hogy a szülő eszközt adjon gyermeke kezébe.

Attól a kamasz még nem fog iskolába járni, hogy a szülőtől azt hallja, hogy „pedig iskolába kell járni”. Attól még nem tudja, hogyan kell megvédeni magát a bántalmazó társával szemben, hogy „ne hagyd magad”. Útmutatásra várnak, hogy adott szituációkban hogyan viselkedjenek. Nem elég azt tudniuk, milyen viselkedés az elvárt, fontos nekik az is, hogyan viselkedjenek úgy. Viselkedj határozottan, akkor majd nem fog fellökni!

De mégis milyen a határozott viselkedés? Kiemelendő továbbá a szülő elérhetősége is. Érezze a gyermek, bármilyen életkorban, hogy bármikor fordulhat szüleihez, ha baj van. Még akkor is, ha azt kéri, hagyják békén, és magára csukja az ajtót. Szülőként biztosítsuk arról a gyermeket, hogy ha mégis szeretne beszélni, mi itt vagyunk, és nem sértésnek értelmezzük az egyedüllét iránti vágyát.

A következményekkel való szembesítés is elengedhetetlen. Nem hálás, de annál inkább szükséges feladat megértetni a kamasszal tettei következményeit. Még akkor is, ha nem szándékosan tette, ha nem gondolt bele az első alkalommal, mikor nem ment iskolába, hogy védelembe lesz véve. Fontos, hogy megértse, döntése nem csak rá van hatással, hanem az egész családra. Nem csak ő, hanem egész családja kötelezően kapcsolatba kerül a gyermekjóléti szolgálattal, gyámhivatallal. Családja eleshet egy vagy több bevételi forrásától a védelembe vétel eredményeképpen.

Meg kell értenie, hogy a család egy rendszer, melynek ő is egyenértékű tagja. És ha a rendszer egyik eleme nem megfelelően működik, maga a rendszer látja ennek kárát. A rendszer mellette áll és támogatja, de ahhoz kell ő maga is, a saját erőfeszítése is, hogy helyreálljon az egyensúly. Nincs egyedül, de ő sem hagyhat cserben másokat.

Mérlegelni kell az iskolaváltást is. Sokan ódzkodnak ettől a lehetőségtől, úgy érzik, hoztak egy döntést az iskolaválasztással kapcsolatban, és most nem tartanak ki a döntésük mellett. A döntés későbbi megváltoztatása nem gyengeség, sőt. Bátorság és erő kell ahhoz, hogy merjünk változtatni, lépni, és elismerjük, hibáztunk. Inkább a középiskola első évében merjünk váltani, mintsem azt érezze a 18 éves gyermekünk, hogy elvesztegetett négy évet az életéből egy olyan pályán, amely nem érdekli, és amely esetleg hátráltatja is a továbbtanulásban. Számukra nem reális elvárás a „bírd ki, csak négy év” gondolata, hiszen egy kamasznak egy hét is végtelen sok időnek tűnhet.

Ahogy Tibor példája is mutatja, olyan iskolákban szélmalomharcnak tűnhet a változtatásra tett kísérlet, ahol rendszerszinten gyökerezik a probléma. Nem a szülő, és legkevésbé a diák feladata orvosolni ezt. A középiskolai felvételi során érdemes bevonni a kamaszt is az iskolaválasztásba. Sok szülő akaratán kívül is beleesik abba a hibába, hogy az általa, és nem gyermeke által preferált iskolát választja ki. Sok kamasz természetesen saját maga utasítja el az iskolaválasztást, mondván nem érdekli, nem tud dönteni. Ebben az esetben érdemes felkeresni pályaválasztási tanácsadást, központokat, ahol kimutatják, melyik irány, terület illik leginkább a gyermekhez.

És végül, de nem utolsó sorban érdemes szakember segítségét kérni, ha úgy érezzük, eszköztelenek vagyunk. Attól nem lesz rossz szülő senki, hogy úgy érzi, be kell vonni egy objektív szakembert is. Sokszor már az segít, hogy a szakember képes a problémát egy más, nem a megszokott referenciakeretben láttatni. Egy pszichológus képes továbbá kiszűrni azt is, milyen patológiás mechanizmusok állhatnak az iskolakerülés hátterében, példának okáért társas helyzetekben való szorongás, pánikbetegség agorafóbiával vagy anélkül, vagy esetleg egy fel nem dolgozott traumatikus élmény.

Szeretnél többet olvasni a kamaszokkal kapcsolatos problémák okairól? Szeretnél eszközöket kapni a megoldáshoz?

Van egy nagyon jó hírem!  A TEA Kiadó gondozásában megjelent KAMASZMENTŐ című könyvem. Szeretnéd elolvasni? Itt kedvezményesen megrendelheted: ÉRDEKEL

Vendégposzt – Török Zsófi kamaszokkal foglalkozó pszichológus tollából. Ő a Kamasznavigátor pszichológusa is!